Faragó Tamás sikereit röviden szinte nem is lehet felsorolni, maradjunk annyiban: hogy játékosként olimpiai-, világ- és Európa-bajnok, edzőként világbajnok együttest formált a nőkből, akik először vele jutottak ki az olimpiára. Megválasztották az Évszázad játékosává, a közelmúltban pedig a legszűkebb elitbe, a Nemzet Sportolóinak tizenkét fős klubjába is bebocsátást nyert. Oda, ahova dr. Hammerl László halála következtében egy újabb tag került Wladár Sándor személyében. 

– Wladár olimpiai bajnok, sportvezetőként is sokat tett, ráadásul egy olyan sportág – az úszás – reprezentánsaként nyert felvételt, amely Székely Éva óta nem képviseltette magát a tizenkét választott között. Márpedig a mindenkori kitüntetett nem csak önmagát, hanem egyben a saját sportágát is képviseli. A választás mindig és mindenki számára nehéz feladat, hiszen sokan vannak, akik megérdemelnék. Wladárnak én személy szerint is örülök, hiszen a barátom, ő is állatorvos és még tanítványomnak is mondhatom. Amikor az úszás befejezését követően elkezdett vízilabdázni, többször járt nálam tanácsot kérni. Kedves és tanulékony srácot ismertem meg személyében.  

Az úszás Önnek mindenképpen „rokon” szakterületnek számít. 

Ha arra gondol, hogy a legtöbb pólós úszóként kezdte, akkor ez a feltevés rám nem érvényes. Nálam ez úgy történt, hogy a Kazinczy utcai általánosban volt két testnevelőm. Az egyik a ma már 90 éves Faludi Misi, aki a kézilabdázás megszállottjaként a válogatott kapitánya is lett később, a másik a póló iránt elkötelezett Patyi György. Az általánosban még nagyokat lövő kézilabdásként tűntem ki leginkább, később mégis a vízilabda mellett döntöttem, bár lehet, hogy a sportág választott engem. Ami a lényeg: megfogott a máshoz nem hasonlítható uszodai közeg, az a speciális hangulat, ami ott uralkodott. Vízilabdában bárki, aki ott megteszi az első lépéseket, az kivétel nélkül olimpiai bajnok akar lenni. Abban az időben az uszodában lenni egy kultúrához való tartozást is jelentett. A kilenc olimpiai bajnoki győzelem, a sportág korábbi fantasztikus egyéniségei, ezek  mind vonzerőt képviselnek. Ez egy kulturális közeg is volt, ott mindenki művelt ember, mindenki egyetemista akart lenni. Mindenki a „tetejét” akarta megcélozni, mindenki szégyellte volna, ha őt a buta minősítéssel illetnék. 

Nehéz dolga volt az első időkben? 

Nem mondhatnám, hiszen alig 13 évesen kezdtem, és két évvel később már a BVSC felnőtt együttesében játszhattam, 16 évesen pedig behívtak a válogatott keretbe. Tehetségesnek tartottak, én pedig ezt komolyan vettem, és a világ legjobbja akartam lenni. Márpedig aki Magyarországon a legjobb, az már majdnem a világ legjobbja is egyben. Bár sok-sok címem és kitüntetésem van, azért számomra a szurkolók elismerése jelenti a legtöbbet, meg a játékostársak visszaemlékezései, akár évtizedekkel később is. 

Az említett magasságok „megmászása” önerőből azért nem szokott sikerülni. 

Természetesen ez igaz. Akkor is voltak kiváló edzők, akik segítették a tehetségeket. Ott volt a BVSC-s felnőtteknél először alkalmat adó Kemény Fecsó, azután a Vasasban Rusorán Peti, a válogatottnál Rajki Béla bácsi, aki büszke volt arra, ha valakit felfedezett és – mint engem is – először betette a válogatottba. Majd később Gyarmati Dezső és még mások is. Mindenkitől kaptam valami pluszt, amit igyekeztem maximálisan felhasználni. Ami a sportban és a civil életben egyaránt nagyon fontos: a fogékonyság és az igényesség. Két embert külön ki kell emelnem. Rusorán Petit, akitől játékosként és edzőként is nagyon sokat tanulhattam, a másik a Dezső. Ő felemelt magához, amikor azt mondta: „Faragó legalább olyan jó játékos, mint én.” Persze az első Kárpáti Gyurika lett volna – ha ezt hallja… 

(Kitérő a Virtuális Múzeumunkban: idézzük fel az 1976-os olimpia történéseit ide klikkelve!)

Hogy érzi, maradéktalanul sikerült kiaknáznia a tehetségét, vagy netán maradt valami hiányérzet? 

Amint mondtam, nagy szerencsém, hogy a vízilabdát választottam, vagy ő engem. Amit kaphattam ettől a sportágtól, azt meg is kaptam, és ez bizonyára a jó döntéseim sorozatának is köszönhető, amiket az eredményeim is igazoltak. 

Adódik a kérdés: mennyiben tudta az élményeket, a szerzett tapasztalatokat továbbadni a következő generációk felé? 

Bár azokat a kategóriákat, hogy csapat vagy csapatszellem, el tudtam fogadni, de úgy gondolkodtam, a legtöbbet akkor teszem a csapatért, ha én magam nagyon jól játszom. Edzői időszakomban pedig nagy ajándéknak tartottam, amikor például a Varga-testvérek, Dani és Dumi, vagy Manhercz Krisztián egyszer csak megjelenik. és foglalkozhatok velük. Akár az oroszlán: ha csak a körmét látod, máris pontosan tudod, hogy milyen állattal állsz szemben – így van ez a tehetségekkel is. Számomra óriási áldás volt, ha egy-egy ilyen istenadta tehetséggel összefuthattam, ha felismerhettem benne a kivételes talentumot. 

Pályafutása során kik voltak azok a társak, akikkel különösen jól megértették egymást? 

Itt hosszas felsorolásra lenne szükség azután, hogy Csapó Gábort külön is megemlítem. Én ugyanis a Vasasban és a válogatottban is igyekeztem mindenkit árgus szemekkel figyelni azért, hogy az illetőtől mit tudnék átvenni, elsajátítani? Én voltam akkora játékos, hogy bárkit megdicsérhetek, és ezt igazán csak nagyon kevesek engedhetik meg maguknak. Rám a tehetség tisztelete és szeretete jellemző, másrészt pedig az alkotást is jó szívvel elfogadom és meg is dicsérem. 

Ilyen tanulságokban gazdag időszaknak számítja azt a periódust is, amikor a női válogatottal foglalkozhatott? 

Egyértelműen. Először azért, mert azokban az években többször is járhattam Amerikában és Kanadában, ahol nyári táborokat tarthattam, és ott észrevettem, milyen népszerű odaát a vízilabda. Miként az is szembeötlő volt, hogy a nők milyen esztétikusan mozognak a vízben. Arra is rájöttem, hogy a női test több zsírszövetet tartalmaz, mint a férfiaké, ezáltal könnyebb fajsúlyúak is, ami a mozgásukat befolyásolja. Ráadásul akkor, 2001-ben hármas ikreim születtek és ezért fontosnak tartottam a részidős munkavállalást, hogy a családra is jusson elég időm. Kitaláltam, mi lenne, ha a női válogatottat irányíthatnám? Erre többen is megjegyezték: ez jó ötlet, hiszen te igazán csak a nőkhöz és a vízilabdához értesz… 

És ez tényleg jó választás volt? 

Több okból is úgy érzem, igen. Elsősorban azért, mert én értékelem a nőkben azt, hogy racionálisak, szemben a szentimentális, romantikus férfiakkal. Ha rájönnek a lényegre, akkor azt meg is csinálják, nem okoskodnak. Mindig is mondtam, hogy a játékosok csinálják az edzőt. Nekem pedig szerencsém volt azokkal a játékosokkal, mert értették a rációt, ráadásul jó játékosaim voltak. Én nem voltam erőszakos, csak felajánlottam nekik a nyerés lehetőségét, aminek eléréshez megvolt a receptem, a tudományom. Szerencsére egymásra találtunk, és elég sok mindent meg is nyertünk. 

A csúcsot a 2005-ben kiharcolt világbajnoki cím jelentette.

És már előtte is mi minden történt! Győztünk egy Eb-n és egy világkupán is, világbajnokságon másodikok voltunk. A 2004-es olimpia viszont nem sikerült. Ekkor megszakadt a köztem és a csajok közti, korábbi felhőtlen kapcsolat, darabokra hullott az állomány, klikkek alakultak ki. Másrészt egy pszichológust „akasztottak” a nyakamba – szeretném is nevén nevezni, Budavári Ágotát –, aki segítség helyett tovább fokozta a feszültséget. Talán a hitem abban is megnyilvánult, hogy siránkozás helyett próbáltam megfejteni a kapott üzenetet. Miután megtudtam a tényállást, ismét alakítottam egy csapatot, amellyel a hosszú távon sikerre vezető eszközt, a szeretetet alkalmaztam. Nem motiváltam és büntettem, hanem a szeretetre alapoztam. „Gyerekek, ha akartok nyerni, nyerhetünk” – mondtam nekik, de ezt az olimpián nem fogadták el. A korábbi csapatom felét lecseréltem ismeretlen fiatalokra, akikkel az új gárda végül 2005-ben megnyerte a világbajnokságot. Ekkor gondoltam azt, hogy a játszmát megnyertem, ezt a fejezetet most kell lezárni. El is köszöntem a női válogatottól. Elfutottam a vízberántás elől, mert szerintem akkor kellene az edzőt a játékosoknak „bemártaniuk”, ha nem nyer a csapat. Akkor egyértelmű lenne, ki a hunyó. 

Ezután hosszú ideig saját pólósulit vezetett, de már azt is elengedte. 

Jelenleg szakmai vezető vagyok a Vasas utánpótlásnál, a felnőtteknél mentorként működök, a szövetség megbízásából pedig a fiatal lányoknál szakmai vezető vagyok, a 9-13 év közöttieket felügyelem. Elnökségi tagként hallathatom a hangomat, ha vannak érdemi észrevételeim. 

Mivel sok év óta visszavonult az edzőségtől, objektív szemüvegen át figyelheti a magyar póló helyzetét. 

A magyar vízilabdázást továbbra is sikersportágnak tartom, és nem is kizárólag a kilenc olimpiai aranyérem, a világ- és Európa-bajnoki sikerek miatt. Azokra a fiatal tehetségekre is gondolok, akik folyamatosan jönnek felfelé, és akik révén például 2023-ban hatból négy korosztályos világversenyen nyertünk. Ezek a tények azt erősítik meg bennem, hogy amikor kimegy egy nagy generáció, nem kell siránkozni, hogy jaj, mi lesz, hiszen a következő korosztály legjobbjai legalább olyan tehetségesek lesznek, mint az elődeik. Ugyanúgy nyerni fognak, csak kellő türelemmel kell beléjük sulykolni, ami a magyar vízilabdázás lényege. Ez pedig a briliáns technikai tudás és az utánozhatatlan, követhetetlen taktikai repertoár. Aki azt gondolja, hogy fizikai alapon kell megnyerni egy mérkőzést, arról úgy vélem, rossz úton jár, és vissza kell térnie az alapokhoz.       

Kikerülhetetlen, hogy a párizsi olimpiát ne hozzuk szóba. 

Azzal kezdeném, hogy mi minden olimpián esélyesek vagyunk, olimpiát szeretnénk nyerni. A realitásokat is figyelembe véve azt mondom, a férfi és a női együttesnek is a legjobb négy közé kell kerülnie. A legkegyetlenebb próba az, hogyan lehet bejutni a legjobb nyolcból az elődöntőbe. A negyeddöntő eredménye révén ugyanis lehetsz első vagy éppen nyolcadik is. Bár például a férfiaknál elsősorban az olasz és a spanyol csapatot tartják a legesélyesebbnek a döntőbe jutásra, én egyáltalán nem tartom irreálisnak azt, hogy a magyar fiúk eljussanak oda. És ezt az esélyt a nőkre is kiterjesztem. 

Mit gondol, miért éppen az olasz és a spanyol csapatot favorizálják? 

A mi legfőbb erényeink birtoklásában – sajnos – pillanatnyilag kicsit előttünk járnak. Hozzáteszem, a vízilabda fejlődése egyre inkább megköveteli a komplexitást. Hogy legyél erős, technikailag képzett, legyen eszed hozzá, pontosan tudjad nem csak a következő, de akár a harmadik lépést is. Ha pedig bármikor vészhelyzetbe kerülsz, kiismerd magadat, mert ott is meg tudod állni a helyedet. Összesítve: a kapusposzton kívül mindenhol a legjobbak közé tartozzál. 

A magyar válogatott legutóbbi világbajnoki győzelme miként ismétlődhet meg Párizsban?

Az első ok a megvalósult tökéletes, nagyon fegyelmezett csapatjáték volt. A második a hibátlan védekezés, Vogel Somával az élen. A harmadik ok pedig, hogy a „papíron” menő játékosok – Varga Dénes, Vámos Marci, Zalánki Gergő – átlagon felüli teljesítményt nyújtsanak. Ma már a tökéletes csapatjáték és két-három extra produkció elengedhetetlen előfeltétele a győzelemnek. 

A pólós meccseken kívül mit szeretne még követni az olimpián? 

Az olimpiát! Voltam én olimpián személyesen, de még a saját meccsemet sem láttam. A tévében elsősorban a csapatsportágakat próbálom nézni, mert ott azonosulok a részvevőkkel. Együtt örülök velük, ha győznek, illetve szomorkodom egy esetleges vereség után. A pólómeccsek mellett az atlétika és az úszás versenyeit szeretném követni elsősorban.

Jocha Károly