A magyar vízilabda történelmi pillanatai
Egy sportág, amely győzelemre született. Kilenc olimpiai bajnoki cím – senki másnak nincs négynél több. De vajon miből táplálkozik ez a legyűrhetetlen „kultúrfölény”? Kis magyar vízilabda-történelem kezdőknek és nosztalgiázni vágyóknak.
Események
Tokió 2021
Női válogatottunk történelmet írt – valahára sikerült megnyerni a bronzmérkőzést, így végre a hölgyeknek is volt már olimpiai medáliájuk. Azt viszont sosem fogjuk megtudni, meddig jutott volna a 2020 januárjában meggyőző teljesítménnyel, olykor sziporkázóan játszó férfiválogatott, ha az extázisban, a Duna Aréna 5000 tomboló nézője előtt megnyert Európa-bajnoki aranyérmet követően nem csak másfél évvel később játszhatja le olimpiai mérkőzéseit.
Rio de Janeiro 2016
Amilyen féktelen lendülettel és szenzációs játékkal indult Benedek Tibor kapitányságának első éve, legalább akkora csalódásként éltük meg, hogy a riói olimpián megint csak ötödikként zárt a férfiválogatott. És az sem jelent vigaszt, hogy egyetlen csapatként nem kapott ki a rendes játékidőben a sokkal többre hivatott együttes. Amúgy teljesen lemásoltuk Londont: a fiúk ötödikek lettek, a lányok – újabb őrült végjátékban – egymás után harmadszor is negyedikek, amit szintúgy rém nehéz volt megemészteni.
London 2012
Kicsit valószínűtlennek hatott, hogy egymás után a negyedik bajnoki cím is összejöhet férfiválogatottunknak – különösen annak fényében, hogy a Pekinget követő ciklusban nemhogy aranyérmet nem sikerült szerezni, de érmet is csupán egyet: egy Eb-bronzot. Végül be kellett érnünk az 5. hellyel – míg a lányok megint eljutottak a négybe, de ismét hosszabbításban veszítettek az ausztrálokkal szemben a bronzmeccsen, akárcsak négy évvel korábban...
Peking 2008
Ellentétben az előző két olimpiával, Pekingbe úgy érkezett meg a férfiválogatott, hogy a négyéves ciklus során egyetlen aranyérmet sem szerzett, ehelyett ezüstök és bronzok sorjáztak. Ám amint elkezdődött az ötkarikás torna, kivirult a csapat, és végül a nyitóforduló döntetlenjét követően hatból hat mérkőzést nyerve írt történelmet: először sikerült valóban három egymást követő olimpián diadalmaskodni vízilabdában. A hölgyek is bemasíroztak az elődöntőbe – ám ott is, majd a bronzcsatában is kiélezett meccsen veszítettek.
Athén 2004
Alighanem minden idők egyik, ha nem a legerősebb magyar válogatottja védte meg az olimpiai bajnoki címét Athénben. Hétből hét meccset nyert a csapat, ötöt minden idők legbrutálisabb csoportjában, és összességében a két hét alatt kétszer győzte le a későbbi ezüstérmest és bronzérmest, ami példátlan az ötkarikás tornák történetében. Miként az is, hogy az oroszok elleni elődöntő második félidejében, majd a szerb-montenegróiak elleni legendás finálé utolsó 14 percében nem kapott gólt a válogatott. Női csapatunk először vívta ki az olimpiai szereplés jogát, de elsőre nem sikerült a négy közé jutás.
Sydney 2000
A Nemzet aranyai című filmből tudjuk, hogy Kásás Tamás szerint Kemény Dénes érkezése úgy hatott a csapatra, mint amikor kinyitják az ablakot, és a tavasz illata elárasztja a szobát.
Atlanta 1996
Négy év szisztematikus építkezése sem hozta meg a gyümölcsét Atlantában, holott a centenáriumi olimpia helyszínén egy évvel a játékok előtt végre sikerült aranyérmet nyerni, 1979 után ismét, a Világkupán. Ám az elődöntőben elég volt egy 0-4-et hozó rövidzárlat a spanyolok ellen – a bronzmeccsre pedig szétesve maradt a védelem, így akárcsak az előző két olimpiáról, innen is érem nélkül kellett hazatérnünk.
Barcelona 1992
Az 1986-os világbajnoki és az 1989-es Európa-bajnoki mélypontot (egyaránt 9. hely) szinte törvényszerűen követte minden idők legrosszabb olimpiai szereplése, avagy a magyar vízilabda sok szempontból teljesen tévúton járt ekkoriban. Egy jóval többre hivatott csapat játszott teljesen szétesően s végzett végül a 6. helyen.
Szöul 1988
A nyolcvanas évek elején még meglévő, bár egyre inkább megkopó lendület Los Angeles lemondásával fogyott el; az új trendektől elmaradó, a korábbi általános intellektuális szinttől egyre riasztóbb mértékben lemaradó sportág olyasmivel szembesült, amivel korábban még soha. A szöuli olimpia előtt nemhogy egyetlen érmet sem nyert a világversenyeken, de történelmi mélypontként egy vb-9. hely jött 1986-ban. Ezek után épp az volt a meglepő, mennyire kevésen – kétszer egy gól... – múlott a négy közé jutás.
Moszkva 1980
Címvédőként érkezett Moszkvába válogatottunk, úgy, hogy 1977-ben ellenállhatatlan játékkal lett újfent Európa-bajnok, két évvel később Világkupa-győztes, a kettő között, fogalmazzunk úgy, kalandos úton, veretlenül vb-ezüstérmes. Ehhez képest lett bronzérem a vége úgy, hogy 1968 óta még felkészülési tornán sem volt másodiknál rosszabb a magyar együttes...
A magyar vízilabda hőskora
Egy sportág, amely győzelemre született. Kilenc olimpiai bajnoki cím – senki másnak nincs négynél több. De vajon miből táplálkozik ez a legyűrhetetlen „kultúrfölény”? Kis magyar vízilabda-történelem kezdőknek és nosztalgiázni vágyóknak.
A kezdetek: 1912 – és rögtön egy bukás
Amíg megszületett mindaz, amit magyar hegemóniának hívunk, természetesen akadtak fájdalmas periódusok is (lásd még: vajúdás). Ahogy az egész indult például. Az első válogatott mérkőzést 1912-ben vívták legjobbjaink. Illetve, nem a legjobbjaink.
Szóval, az úgy esett, hogy a stockholmi olimpiára küldtek egy csapatot, amelyik rögtön az első mérkőzésen kikapott az osztrákoktól 4-3-ra, majd 6-5-re a belgáktól, és végül az ötödik helyen zárt. Az első vereséget követően először ismerkedhettek meg az olvasók egy pólós örökzölddel a beszámolókból: „...amit a mérkőzés svéd bírója művelt, az a leghidegvérűbb gentlemant is kihozta a sodrából. A leggonoszabb rosszakarattal a magyarok ellen bíráskodott...”, olvashattuk a sportlap helyszíni tudósításában.
Nem kizárt, hogy így történt, egyébként. A legnagyobb problémát azonban az okozta, hogy a kor egyik meghatározó klubja, a MAFC tekintélyét latba vetve elérte saját embereinek válogatottba állítását. Plusz költséghatékonyság címén két, amúgy is kiutazó úszó került be a gárdába, aminek a vége az lett, hogy „a rutintalanok hol ártanak legkevésbé” elv alapján osztották ki a posztokat, így mindenki másutt játszott, mint ahol igazán tudott – a legszebb az volt, hogy a centerből, Wenk Jánosból kapust csináltak.
Holott a recept adott lett volna: kivinni a Fradi pólósait, egy-két erősítést jelentő játékossal, és már Stockholmban jöhetett volna a történelemírás. A zöldeknél ugyanis már elindult valami egészen lenyűgöző folyamat.