Bármennyire is hihetetlennek hatott, a hatos döntő a szovjetek nélkül kezdődött. Nagyon nem fájt a fejünk, különben is, mi sem muzsikáltunk túl jól, bár az utolsó csoportmeccsen elég meggyőzően pólóztunk az NSZK ellen (4-0). Gyarmati Dezső amondó volt: „A többiek sincsenek túl jó formában, mi az átlagosat hozva is elérhetnénk azt, amire a közvélemény számít." Majd leírt egy tiszteletkört: „Ne higgyék, hogy örülök a szovjetek kiesésének: a magyar-szovjet mérkőzéseket küzdve, győzve szeretem, nem elkerülve." Más tészta, hogy a sztálingrádi romhalmazt idéző orosz gárda ellen aligha lett volna kétséges a siker.

Helyette azonban itt volt mindjárt az olasz együttes, a sorsolás sokat emlegetett szeszélye már a hatos döntő első körében egymás ellen rendelte a két nagyot. Mi Molnár - Faragó, Csapó, Sárosi, Horkai, Szívós, Sudár (Gerendás, Konrád F.) felállásban vonultunk csatába, a túloldalon Alberani - Ghibellini, G. De Magistris, Marsili, Simeoni, Del Duca, Baracchini (D'Angelo, R. De Magisris) vette fel a küzdelmet. És ez tényleg küzdelem volt – az utolsó leheletig.

Kapusparádéval kezdődött, majd Csapó Gábor tört be egy négyméteres erejéig, Horkai kihasználta, ezzel vezettünk. Két kósza ejtés, valamint egy csavar lefülelését követően Molnár Endre Ghibellini előnyben elengedett labdájára sajnos nem ért oda, és a második negyedben ugyanez volt a helyzet Marsili zsengéjével is (1-2). Egy hosszú átadást azért sikerrel vadászott le kapusunk, a kontrából Csapó megint kibrusztolt egy négyest, ezt most Faragó tette be (2-2).

A helyzet akkor kezdett veszélyessé válni, amikor a lefoghatatlan de Magistrisről előbb Horkait, aztán Konrádot is kiküldték, és az olaszok nagy hirtelen megugrottak két góllal (2-4). Ahogy elitklubokban mondanák, most kéne tudni dominózni... Avagy mi a teendő olyankor, ha az ellenfélnek minden bejön, nekünk meg semmi? A válasz: valahogy kiszedni a túloldal bőszen zakatoló gépezetéből a mozgatórugót. Esetünkben Gianni de Magistrist. No de ki végezze el ezt a nem túl hálás feladatot? Gyarmati végignézett játékosain – és tekintete Sudár Attilán állapodott meg. Ezt az angyalarcú húszéves srácot azért hozta ki, mert egyike azon keveseknek, aki tud szabályosan szerelni. Nomármost, a firenzei géniusz ellen jelen pillanatban elég sok mindenre volt szükség – szabályos szerelésekre speciel a legkevésbé. A cél azonban, mint tudjuk, szentesíti az eszközt. Ezt elsőként a Magistris szülővárosában különféle államszervezési dogmákat kidolgozó Machiavelli mester mondotta ki – szakvezetőink pedig másfél negyedre kölcsönvették az elvet. Sudár tehát ráment Giannira, megragadta a csuklóinál fogva, és hatalmas fröccsök közepette eltűnt vele a víz alatt. Felix játékvezető már az első negyedben is elejét kívánta venni az efféle dulakodásoknak, akkor Szívóssal együtt küldte ki Magistrist, most pedig Sudárral egyetemben parancsolta ki a vízből. Biztos, ami biztos, Szisza ártatlan kék szemeivel még kinézett a jenkire a vízből, hogy neki is kell-e mennie, majd alighogy visszatért Magistrisszel egyetemben, megint megragadta a taljánt. A játékvezetés lélektana már csak olyan, hogy az örök perlekedőket jobbnak látja kötélen kívül látni, elvégre két ilyen pofozkodó csupán eltereli a figyelmét a fontosabb dolgokról. Felix ennek megfelelően ismét páros kiállítást ítélt, Szisza ismét kinézett rá, hogy ezt egészen komolyan gondolja-e, miközben Magistris lila fejjel szitkozódott a parton – ő ugyanis már nem jöhetett vissza a harmadik hibája után. Hja kérem, a müncheni recept...

Ezzel azonban még messze nem voltunk meg. Ugyan az első párost követő öt az öt elleni szituációban a talján zóna hatékonysága nullára csökkent, meg tudtuk játszani Szívós Pistát, mely mozzanat alapvetően három végkifejletet hozhatott ekkoriban: 1. gólt; 2. kiállítást; 3. négyméterest (az olasz testalkatokat tekintve negyedik verzió nem létezett), a büntetőt pedig Horkai bevágta – ennek ellenére az utolsó öt perc előtt továbbra is az olaszok vezettek 4-3-ra. Gyarmati a szünetben a csapatnak odavetett néhány rutinmondatot követően félrevonta Faragót. „Nézd, Tonó, ezeket úgysem tudjuk lebeszélni a zónáról, viszont valahogy mégiscsak gólt kellene szerezni. Azt kérném tőled, hogyha megkapod a labdát, lőj. Mindegy, hol állsz. Csak lőj!" Tamás visszakérdezett: „És mi van, ha elszúrom?" Dezső jobb híján vállat vont: „Akkor engem felnégyelnek, te meg szépen elvégzed az egyetemet, és tovább építed az életed."

Summa summarum, Tonó nekilátott. Előbb Molnár Bandi védett két mutatósat, Csapó ejtett egy kapufát – majd kezdetét vette a Faragó-show. Az elsőt gyönge nyolc méterről lőtte – erősen.  A másodikat hatról, emberelőnyből – még erősebben. Marsili ugyan egy négyesből közbeköhintett, ám ez arra volt jó, hogy még inkább „mesélhető" legyen Tonó minden addigit felülmúló utolsó suvasztása: 5-5-nél, 78 másodperccel a vége előtt, tíz méterről engedte el a labdát – Alberani nyújtózkodott érte, de a reáltudományok esetünkben a csatárteljesítményt honorálták: a tökéletes sebesség és a becsapódás szöge irreálissá tette a talján kapus próbálkozását. Valami veszett nagy gól lett Tonó lövéséből.

Marsili megpróbálta lekoppintani a túloldalon, de kísérlete csupán nyomaiban hasonlított az iméntire: Molnár védett, nyertünk 6-5-re – és gazdagabbak lettünk egy legendával. Elvégre egy ilyen meccsen négy gólt lőni, abból hármat az utolsó negyedben, ráadásul kettőt akcióból, messziről, Alberaninak... Hogy is fogalmazott három héttel korábban Gyarmati Faragó kapcsán? „Úgy érzem, nincs már vele gond. A nagy mérkőzéseken nem fog összeesni." No igen, a világ volt legjobbja megérzi, ha a világ jelenlegi legjobbja épp átlépni készül ama bizonyos küszöböt. Pláne, hogy annyi közös vonás van bennük – például mindketten kapusként kezdték...  És a két „kapus" összeölelkezésekor Gyarmati elérkezettnek látta az időt arra, hogy eleget tegyen Faragó fél éve hangoztatott kérésének: „Mostantól már tegezhetsz." Tonó szeme elkerekedett: „De még nem vagyunk olimpiai bajnokok!"

Arra sem kellett sokáig várni, már csak azért sem, mert e szenzációs sikert követően hirtelen minden szél a mi vitorlánkat kezdte dagasztani. A románok ikszeltek a jugókkal, az olaszok másnap megverték a plávikat, miközben a román-holland is döntetlen lett. Mi meg hoztuk a kötelezőt: bár Faragó két gólját némi megtorpanás követte, Szívós centerezése és Horkai balkezes „rejtvényei" végül magabiztos sikert eredményeztek a németekkel szemben (5-3). És a többiek csak nyírták egymást: döntetlen lett a román-olasz és a német-jugoszláv is, mintha csak rendelésre szállították volna az eredményeket. A hollandok ellen ezek után végre görcs nélkül lehetett pólózni. Gyarmati sem variált sokat a taktikai értekezleten: „Ezeket a játékosokat ti eddig mindig elintéztétek, tessék, játsszatok!"

És ők játszottak. Faragót nem igazán érdekelték a Kroonról érkezó hírek, felettébb látványosan pókhálózta ki a felső vinklit, majd Horkai lövését követően, a lepattanóból szerzett egy utánozhatatlan gólt: Veer és Landeweerd rázuhant, Tonóból csak a keze látszott (labdástul, persze), Kroon szépen süllyedni kezdett, hogy ebből már úgysem lesz semmi. Lett (2-0). Ők kapufára verték a fórjukat, nálunk Szívós Pista megint előrement egy kicsit centerezni a sok bekkelés után, ami mindjárt négyméterest ért, Faragó markából pedig ezen a héten általában a lécek közé szállt a labda (3-0). Az egyre idegesebb hollandusok már nem is nagyon tudták, mit kéne csinálni hat az öt ellen, ugyanakkor Horkai végre meglelte Kroon ellenszerét (4-0). Bár Zwarte mutatós átlövése beakadt, a Faragó miatt már eladdig is teljesen magyarpártivá lett közönség hanyattdőlt a gyönyörtől Tonó következő mutatványánál: a hosszúhajú hérosz háromszor emelte át a labdát a védőkön, majd szépen berakta a hálóba, mire a tribünön ismét „végigsöpört" a montreali szlogen: „Go-go-go, Faragó!" És hozzá transzparenseket mázoltak, feliratos zászlókat lobogtattak, továbbá megbocsátották, hogy 5-1 után lelazsáltuk az utolsó negyedet (5-3).

Sejtettük, egy utolsó, nagy erőfeszítésre lesz szükség, hiszen a románokat felhoztuk annyira, hogy kiverjék az oroszokat, ám egyszersmind ránk is veszélyesek lettek. Nem is volt egy sétagalopp az összecsapás a Claude Robillard-uszodában. Az eleje ugyan „menetrendszerűnek" hatott, azaz csupa olyan mozzanatot hozott, ami ezt a csapatot naggyá tette: Sudár szerelt, Szívós négyest harcolt ki, Faragó belőtte, utána egy kontra, Sárosi szokás szerint a létező legjobb megoldást választotta, mi több, úgy is passzolt, hogy Csapó kapáslövéséból csakis gól születhetett, aztán Horkai is besurrantott egy emberelőnyt. Igen ám, de a románok sem adták olcsón a bőrüket. Popescu és Rusu rendületlenül lődözte be az előnyöket, ellensúlyozva Szívós centergólját, Sárosi ördögien ravasz megoldását, plusz Horkai követhetetlen ütemben érkező átlövését. Cservenyák ugyan védett kettőt, de egy újabb rövidzárlatot Zamfirescu megint ki tudott használni. 6-5-nél jártunk, és ekkor Faragó elveszítette a labdát a román kapu elött, amiből akár bajunk is származhatott volna. Akár. Csakhogy a zseni utánaeredt a román attaknak, saját kezűleg szerelt, visszafordult, megint végigúszta a pályát teljes rössel, és be is tudta fejezni az akciót. Hogy itt azért valami nem mindennapi dolog történt, az a korabeli népsportos tudósításból is leszűrhető, elvégre a száraz meccsleírást egy „Óriási teljesítmény volt!" mondat szakította meg...

Ezzel azonban még mindig nem értünk révbe. Noha a következő előnyünk megint a klasszikus koreográfia szerint ért véget – Horkai feladását húzta be Szívós Pisti a felhők közül –, ám Rusu továbbra sem hagyott fel a román fórok bevagdosásával, már az ötödik góljánál tartott (8-7) – és az idő csak nem akart lepörögni. Ezért aztán Csapó Dudi meglódult. Nem volt könnyű, Nastasiu ugyanis a nyakába kapaszkodva vízisízett. A center bevonszolta „másodmagát" négy méteren belülre, a sokadik rántásra elengedte a labdát, kinézett Martinezre, a kubai bírót azonban túlságosan nem hatották meg a kínjai, mutatta, tessék tovább harcolni. Ha menni kell, hát menni kell. Dudi egy kicsit tovább lopta a távolságot, épp annyira, hogy a kapus vérszagot kapjon, aztán erejének utolsó megfeszítésével átcsúsztatta a kirontó hálóőr hóna alatt a labdát, ami után a vége felé Nastasiu már oda lőhette az előnyt, ahová akarta, a duda végül csak megszólalt (9-8). És megvoltunk.

Tán magunk sem gondoltuk korábban, hogy egy olimpia utolsó mérkőzése – pláne a jugoszlávok ellen – nem számít, pedig ez volt a helyzet. A plávikkal szemben egyedül a veretlenség megőrzése volt a tét, ami sikerült, 2-2 után végig mi vezettünk, pusztán néhány másodperc hiányzott a százszázalékos eredményhez (5-5 – Faragó újabb hármat hintve 22 góllal végzett az élen, tízzel előzve meg a második Ghibellinit...).

Nem csoda, hogy a hatalmas fölényt látva a kapitányok által összeállított All Star-gárda eképp festett: Kroon - Faragó, Csapó, Ghibellini, Sudár, De Magistris, Szívós. 

És sikerült az addigi leghosszabb olimpiai arany nélküli időszakot lezárni, 12 év után. Kevesen gondolták, hogy az újabb győzelemig aztán kétszer ennyi időnek kell eltelnie...