A torna úgy zárult, ahogy elkezdődött: magyar–spanyol meccsel. Ellenfelünk kőkemény úton érkezett a fináléba: a szerb-horvát-montenegrói hármast legyőzve, ami mutatja, elég komolyan összekapták magukat azok után, hogy tőlünk vereséget szenvedtek. A horvát meccsük volt a legélesebb, a végén egyetlen gól döntött a javukra – a szerbeket és a montenegróiakat úgymond fél kézzel intézték el – azaz a három meccs aligha facsarta ki őket annyira, mintha egy szuperéles világversenyen kellett volna átgyűrniük magukat a dél-szláv trión.

Pozíciós játékkal teltek az első percek, amibe mi hibáztunk bele először, azzal, hogy a fórt nem tudta beigazítani Kovács Péter – ebből ők hozták ránk a labdát és vitték ötösig a kontrát. Szakonyi Dániel rajta volt Granados labdáján, ám az becsusszant. Aztán kétszer is a kapufa éle mentette meg őket, minket viszont semmi, amikor befejeztek egy újabb kontrát. A falmegjátszás másodszor sem hozott eredményt, de legalább a centerük előtt tudtunk takarítani, és ebből végre jött az első komolyabb megindulás, Tátrai Dávid pedig rosszkézről is befejezte, öt perc után rakva fel a csapatot az eredményjelzőre (1-2).

Granados kintről pontosan lőtt sajnos fórban, majd még egyszer, a kettő között beleragadtunk a lövőhelyzet-keresésbe, úgyhogy olyan helyzettel kellett szembenéznünk, mint addig egyszer sem: kapaszkodni mínusz háromról. Csakhogy ami egy napja mintaszerűen ment (10/9) fórban, ott most 3/0-nál tartottunk egy negyed után, az újabb “fallabdából” Bedő tolt a kapufára a védők szorításában.

A folytatás sem csillant sok az eddigiekből, Angyal Dániel lőtte el kicsit hamar a fórt kapásszélről – átellenben jött egy kapufás bomba, amit aztán hosszan VAR-oztak, bár nagyon bent látszott; és végül meg is adták, azaz már 1-5-nél jártunk (legalább 2-4 helyett). Aztán sikerült végre kibekkelni egy hátrányt – már Csomával a hátunk mögött –, Manhercz azonban sehogysem tudta bemérni az irányzékot Aguirrével szemben; majd egy újabb előny ment el lövés nélkül, ők viszont rosszkézről is elrakták, azaz nagyjából ott tartottunk, mint az ellenfeleink az eddigi mérkőzéseken (1-6).

És persze az örök tanulság: középkezdésből nem lehet kontrázni – így a lendület is csak időnként dolgozhatott, meg az érződött, ami addig nem: úgy egyszerre kezdett mindenki elbizonytalanodni. A fórmegjátszás időkérés után sem ment, Burián pattintotta el; eztán legalább egy labdaszerzésből tudtunk ötösig zubogni, amiből Manhercz mattolt. Granadosnak viszont olyan napja volt: amikor ő érzi, akkor bármi és akármi sikerül, miként most is, hétről, Angyal viszont másodszor is a rövidre próbálta elzúzni a labdát, de védett a kapus, aztán Sanahuja pörkölte el mellőle, és ezt már Csoma sem érezte (2-8). Mi a fórt nem éreztük, Nagy kezéből csusszant ki a labda, 7/0-nál álltunk ekkor.

A harmadik negyed sem hozott változást, avagy még a jó védekezésből sem tudtunk erőt meríteni, amikor végre kibekkeltünk egy hátrányt (bár itt Vigvárit elvesztettük a harmadik kiállításával), mert elöl fór maradt ki, majd egy kontraféleségből Ekler Zsombor ellőtte a rövidre, relatíve esélytelenül, ebből viszont gólig ment a rekontra. Adódott még helyzetféleség, de Aguirre szédületes volt, társa, Burián ejtését is védte, a lövéseknél meg érződött, hogy lélektanilag felettünk van a kis barcelonetai. És nekik már minden bejött, Tahull a védők és a kirontó Csoma közül pöttyintette át a labdát mindenkin – mondjuk úgy, a 10 gól még úgy ahogy elfért, ám érződött, hogy elöl semmi sem működik. A spanyolok “elchallenge-elték” egy ötösünket (jogosan amúgy), hogy aztán egy fórt üggyel-bajjal bepasszírozzunk Nagy Ádám révén. Erre jött egy káprázatos Nagy Ákos-ejtés egy halott helyzetből, ám még mindig csak 4-10-nél jártunk, 2:30-cal a negyed vége előtt. Sajnos, egy gyengébb passz miatt a kettő az együnk is odalett – Augirre pedig már 13 védésnél járt (nálunk a két kapusunk együtt 6-nál), avagy egyértelművé vált, hogy itt a kapus jobb napja mindent eldönthet. Meg Granados lövőformája is, aki megint kapásból lőtt halálpontosan…

S hogy mennyire nem a mi napunk ez: ment egy kontránk, Burián meg is kapta a labdát, rárontott a kapus, elrakta mellette, ám a labda megállt a vonalon… A második hispán challenge is jól sült el, megkapták az ötöst, Granados belőtte a hetedik gólját – nálunk meg végre született egy tiszta találat is, Nagy Ádám átlövéséből, majd hogy valamit felidézzünk a hét korábbi történéseiből, Vismeg brusztolta ziccerbe magát, és belőtte, de azért 6-12-nél nem lehettek vérmes reményeink, 5:36-tal a vége előtt.

Fórgól ott, majd itt, Ekler Zsombor révén kapaszkodtunk (ha kettősből is), a kockáztató védekezésünket ugyanakkor sikerült átjátszaniuk, aztán megint Ekler küldte a léc alá a labdát előnyből, hogy egy picit jobban nézzen ki az egész. Nagy Ákos is gólig úszott egy centerszerelés után; hétfőn a spanyolok innen jöttek, mínusz ötről… Sajnos, a következő előny már nem ment be, nem mintha reálisan lett volna esélyünk két és fél perc alatt. A végén megint visszajöttek a peches szituk, Granados a nyolcadik gólját egy olyan passzból lőtte, amibe belenyúltunk hátrányban; míg elöl valami apróság mindig hiányzott az újabb gólhoz. A statisztikák is komoly kontrasztot mutattak: mi 15/3-mal végeztünk, míg ők 9/7-tel, és a 10 labdaszerzésük fele inkább volt a mi labdavesztésünk... A védéseknél is komoly a különbség: 7-14 – leginkább itt dőlt el a meccs (mint általában mindegyik ezen a tornán: ez az egyik legnagyobb tanulsága ennek a hétnek).

Így a vége 9-15, semmi drámai nem történt – a második hely remek, és mint tudjuk, a vereségből lehet a legtöbbet tanulni; az áprilisi Szuperdöntőben a németek ellen folytatjuk a nyolc között.

Varga Zsolt szövetségi kapitány

“Nem azt mondom, hogy ez az igazi arca a csapatnak, miképp azt sem, hogy a szombati volna az. Reálisan valahová a kettő közé kell belőni most – tegnap ugye minden lövésünk ült, jó helyre mentek, a görögök kapust cseréltek, minden működött… Ez ma megfordult, és azért látszott, hogy hol van a több rutin, tapasztalat, hiszen szembetaláltuk magunkat a világ egyik legjobb csapatával, amelyik ma tényleg kompletten állt fel. Már a mérkőzés közben mondtam a csapatnak, nekünk erre is szükségünk van, hogy tapasztaljuk meg az ilyen helyzetet is, hogy bármi történik, tudjunk csapatként funkcionálni. Annak örülök, hogyha a vége felé is, de megjelent az a csapat, amit az előző napokon láttunk. Persze minden ellenfél más, mindenki készül ellenünk – ráadásul a spanyol együttes az egyik legjobb, legmodernebb vízilabdát játssza. Egy ilyen mérkőzés a tanulási folyamat része, amit ma megtapasztaltunk, azt a magunk javára kell fordítani, és látni, milyen keményen kell még dolgozni, hogy ezen a szinten, az ilyen nagycsapatok ellen is jól tudjunk teljesíteni – és persze ne ringassuk magunkat olyan tévhitekbe, hogy azért, mert tegnap úgy tudtunk játszani, mostantól akkor mindig így fog menni. Ma például az volt a cél, hogy Granados ne lőjön sokat, Sanahuja sem, elemeztük a kapusukat, ehhez képest történt az, ami történt – amiből megint minden játékosunknak okulnia kell, látni, hogy amikor igazán fontos, az ilyen világsztárok milyen teljesítménnyel képesek előrukkolni. Fontos, hogy át tudjunk billenni, a nyárra, vagy már a szuperdöntőre még jobban megtanulni, hogy amikor így alakul egy mérkőzést, azt miként tudjuk a legjobban menedzselni.”

Világkupa, Divízió I, Bukarest

Döntő

Magyarország–Spanyolország 9-15 (1-4, 1-4, 2-3, 5-4)

Góljaink: Nagy Ádám 2, Nagy Ákos 2, Ekler Zs. 2, Tátrai D., Manhercz, Vismeg Zs.

Szuperdöntő (április 11-13.)

A negyeddöntő párosítása

Spanyolország–Hollandia

Magyarország–Németország

Görögország–Japán

Montenegró–Horvátország