„Felemásak az érzéseim, mert én ugyan már jó ideje vártam a végét, de azért folytattam, mert szerettem volna nyerni. A Ferencvárosnál is úgy voltam vele az egész szezonban, hogy olimpia bajnokká csak úgy tudok válni, ha végigcsinálom az idényt. Szerencsére a csapattal mindent megnyertünk, a Bajnokok Ligája győzelem tökéletes lezárás volt. Bíztam benne, hogy itt is meg tudjuk csinálni, sajnos ez két napja elúszott, ennek ellenére próbáltuk erősíteni magunkban, hogy sokkal jobb bronzzal hazamenni, a magyar vízilabda öröksége azonban az, hogy minden csalódás, ami nem aranyérem. Talán az amerikaiaknak a belső motivációja egy kicsivel nagyobb volt.

Az utolsó ötméteresnél nem izgultam, hónapok óta arra készültem, hogy talán pályafutásom utolsó lövése éppen egy büntető lesz. Ezt szerettem volna jó kivitelezni és belőni, ez nem sikerült, ezzel kapcsolatban van egy kis hiányérzetem, de ilyen a sport, ennél jóval nagyobb leckéket adott nekem, mint ez.

Annak idején az olimpiai bronz adott egy lendületet, viszont a budapesti vébé hetedik helye után az volt bennem, ebből alighanem elég. Aztán történt a kapitányváltás, és Varga Zsolt jelezte, számít rám végig ebben a ciklusban, így aztán a Fradiban sem engedtek kihátrálni a szerződésemből... Kvázi el lettem idáig rugdosva, de egyáltalán nem szeretnék mártírkodni, gyönyörű dolgokat éltünk meg azóta, elég csak a fukuokai világbajnoki címig visszamenni, ami ráadásul egy olyan visszaigazolás volt, hogy igenis el kell jönni idáig...”

„Eleinte megbántam, hogy ezt a vízilabdát választottam, de szüleim nyomására, akik a korai sikereket látva nem hagyták, hogy befejezzem. Ezt harminc év távlatából nagyon köszönöm nekik, az pedig egy nagyon érdekes téma az én esetemben, hol van a határa annak, hogy egy gyereket úgymond a sportolásra kényszerítsenek. Az életem második felének pedig a feleségemnek és a jelenlegi családomnak van nagyobb köze, hogy én a pályán maradtam. Megígérem nekik, innen minden könnyebb lesz.

Rengeteg mindent megéltem pályafutásom során, húszévesen olimpiai bajnok lettem, igaz, előtte volt az autóbalesetem, azelőtt majdnem elvesztettem a jobb alkaromat, azaz nagyon kevésen múlt, hogy egyáltalán idáig juthattam. Tizennyolc éves koromig leéltem már másfél életet, azóta ehhez jött még húsz. Elég sok olyan tapasztalat van benne, ami ezt az egészet megszínesítette. Nem is harminchétnek, hanem sokkal többnek érzem magam. Ezek a tapasztalatok, amik a nehézségek által generálódnak az emberben, ezek határozzák meg a jellemét, nem a győzelem. Az csak az, amit a végén élvezünk.”

„Hogy mi lesz ezután? Az utánpótlás az elmúlt időszakban kiváló eredményeket szállított, de azt látni kell, hogy a mezőny szinte teljesen összeért, mindenki megtanult egy adott, magas szinten vízilabdázni. Nincsenek lyukak a csapatokban, olyasvalaki, akiről folyamatosan gólt vagy kiállítást lehet szerezni. Most már a legjobb csapatokban minden játékos magas szinten tud vízilabdázni, a fölött jönnek az extra lövők, vagy a kiváló centerek. Amelyik együttesben több ilyen játékos van, az lesz az esélyesebb. A magyar fiataloknak meg kell mutatniuk, mit tudnak ezzel a helyzettel kezdeni, lehet jönni a helyemre, lehet jobban csinálni.”

Dumi elárulta, jövő héten az Egyesült Államokba utazik, ahol két hétig majd vízilabdát oktat majd ferencvárosi csapattársával, az ugyancsak világklasszis Dusan Mandiccsal. „Egy nagyon pici ajtót még nyitva hagyok, hátha valaki úgy gondolja, hogy valaki, mint egy mecénás, megtámogatja majd, hogy egy gyengébb ligában játsszak. Ettől függetlenül, ha a következő pár hónapban nem érkeznek ilyen megkeresések, akkor el is lehet engedni a dolgot.”