Két nap telt el azóta, hogy Törökországban a dobogó legfelső fokára állhatott a csapata. Leülepedett, tudatosodott már? 

Igen, hiszen majdnem biztos voltam benne, hogy meg fogják tudni csinálni. A legnagyobb kihívás az volt, hogy a lányok megértsék, ők egy különleges csapat, ebben a korosztályban a favoritok, de amiatt még nem fogják a nyakukba akasztani a legfényesebb érmet, hogy egy éve is ők voltak a befutók az U16-os világbajnokságon. Volt egy borzasztó egyszerűnek tűnő rituálénk a felkészülés alatt, és a kontinenstorna minden egyes mérkőzése előtt is, egy csatakiáltás, amely sokkal többet jelentett, mint ahogy elsőre látszik: “Mindenki minket akar megverni, de minket nem lehet megverni! Fogadom, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt be is bizonyítsam!” Nagyon fontos volt ez, mert szinte minden találkozónak volt egy olyan szakasza, amikor az erő, az akarat, a konok elszántság kellett, hogy felül tudjanak emelkedni egy-egy nehéz szituáción és ez működött.

Jól érzékelem abból amit mond, hogy ez a csapat predesztinálva volt az Európa-bajnoki cím elnyerésére?

Igen, abszolút. Ez a gárda a világ összes kiemelkedő csapatát legyőzte már, nem is egyszer, lett légyen szó Eb-ről vagy világbajnokságról, ezért túl nagy meglepetés nem érhetett minket. Egyetlen kérdőjel volt, hogy a legnagyobb riválisaink mennyit tudtak fejlődni egy év alatt. Persze nem csak ők fejlődtek, hanem mi is. Hiába érkeztünk a tornára U15-ös Európa- és U16-os világbajnoki címvédőként, mi a stábommal pontosan tudtuk, hogy miben kell még előrelépniük a lányoknak, és ennek szellemében készültünk.

Mi a legfontosabb esszenciája az ön számára ennek a sikernek?

Hogy az esélyesség terhét elbírták a lányok. Az nem csak üres lózung, hogy egy első helyet nehezebb megvédeni, mint megszerezni. Számomra az volt a legnagyobb kérdés az Európa-bajnokság előtt, hogy egy maroknyi 17 éves lány megtanul-e, megtanult-e megbirkózni az esélyesség terhével, hogy tud-e vérrel-verejtékkel azért edzeni, hogy meg tudja védeni a kontinensbajnoki címet. Ez a csapat pedig bebizonyította, hogy igen. Hogy fel tud nőni ehhez a nem kis feladathoz, és ennek pontosan ez a lényege. Például a döntő első periódusa sokkal nehezebb volt a spanyolok ellen, mint az ellenük játszott csoportmeccs, ugyanis az ellenfelünk mindent egy lapra tett fel, és annak ellenére, hogy nekünk sok minden nem sikerült a finálé elején, sokszor szerencsénk sem volt, de a csapat nem esett össze, a játékosok hittek az elvégzett munkában, hittek magukban, hittek a sikerben. Rettenetesen büszke vagyok rájuk! Elmondhatatlanul jó érzés, amikor egy ilyen jelentős nemzetközi tornán sorba jönnek gratulálni az ellenfelek kapitányai, és elismerően hajtanak fejet. Sokatmondó, hogy azt is nem egy magasan jegyzett szakvezető kiemeli, hogy mennyire jól neveltek, kicsit sem nagyképűek ezek a lányok.

Ha előre tekintünk ez a siker kiemelten fontos, ugyanakkor nagyon jó hír a magyar női vízilabda számára. Mit gondol, a csapatból hányan válhatnak majd a felnőttválogatott meghatározó tagjaivá?

Én már akkor azt mondtam, hogy jó pár játékossal fogunk találkozni a felnőtt nemzeti csapatban, amikor még csak 15 évesek voltak. Aztán amikor világbajnokságot nyertek, még merészebben fogalmaztam, most pedig azt mondom, hogy a 2028-as, Los Angeles-i olimpián ennek a csapatnak a jelentős része adja majd a magyar női válogatott gerincét. Bátran kijelenthetem, hogy azon az olimpián a legfényesebb éremért fognak játszani, erre minden esélyük megvan. 

Vélelmezem egy ilyen siker egy életre összekovácsolja önt és a csapatát, ha szabad így fogalmazni, lett hirtelen sok kis(nagy)lánya.

Naná! Amikor majd harminc év múlva ők találkoznak, akkor már nem biztos, hogy az edző bácsi élni fog, de bármelyiküket megkérdezik majd, hogy ki volt hajdanában ennek a sikert sikerre halmozó csapatnak az edzője, ők akkor is emlékezni fognak rám, és legyen benne biztos mindenki, hogy én sem felejtem el őket, amíg élek. 

Ugyanakkor hadd fejezzem be azzal, hogy ez nem kizárólag a mi sikerünk, és véletlenül sem azért mondom ezt, mert bárki elvárná, hanem mert ez a realitás. A Magyar Vízilabda Szövetség olyan zökkenőmentes felkészülést biztosított, amilyenről sokan csak álmodnak. Olyan feltételeket teremtettek, amelyek nélkül nem érhettünk volna oda, ahova elértünk. A női utánpótlás szakágvezető, a világ egykori egyik legjobb játékosa, Biros Péter olyan rendszert állított fel, amilyenre csak kevesen képesek: nyolc világverseny, nyolc érem. De a klubok, a klubedzők mellett se menjünk fel, hiszen év közben az ő kezeik alatt fejlődnek a lányok, a hátteret, a támogatást a klubok biztosítják, hatalmas elismerés illeti őket. Hála és köszönet mindenkinek, akit felsoroltam. Mi csak feltettük az i-re a pontot, de ez a siker mindannyiunk sikere, a magyar vízilabda sikere! Megtisztelő, hogy részese lehettem, lehetek.