Aki látta a péntek délutáni, finálé után készült csapatképeket, az megfigyelhette, hogy az amerikaiak ellen elszenvedett 8–7-es vereség után a játékosok egyik része csalódottan szorongatta az ezüstérmet, a másik viszont boldogan mutatta az objektívek felé. Nincs ebben semmi szokatlan, a profi sportolók első számú üzemanyaga (jó esetben) a győzni akarás, de kontextus és a nagyobb kép mindig árnyalja az eredményt. Ezt Mihók Attila is megerősítette:

„Ahogy telik az idő, egyre inkább az elégedettség lesz meg bennünk. A realitás szemszögéből vizsgálva továbbra is azt mondom, amit a világbajnokság előtt is mondtam volna egy hasonló, remélt eredményre: ez az ezüst nagyon hízelgő a csapat számára.” 

„Idővel biztosan az lesz a legemlékezetesebb, ahogy beszálltam, valamint az, amilyen elánnal játszottuk a döntőt. Már most is szépen csillog az ezüst, pénteken még nem így volt, de mostantól csak a jó dolgokra szeretnék és tudok is emlékezni, mert ezekből sokkal több volt mint rosszból” – ezt már Neszmély Boglárka tette hozzá. 

Keszthelyi-Nagy Rita is úgy látja, hogy nincs miért szégyenkezni:

„Szerintem teljesen normális az, hogy szomorúak voltunk egy olyan meccs után, amibe azzal a hittel mentünk bele, hogy mi fogjuk megnyerni és nem volt bennünk semmilyen kétség. Nagyon kevés hiányzott, viszont ennyire közel vagyunk. Láthatjuk, mennyire szoros a mezőny, két büntetőpárbajjal jutottunk tovább, és hatalmas dolog, hogy ezeket sikerült a javunkra fordítani. A kvótáért mentünk, onnantól kezdve minden csak ajándék volt. Ezt az ezüstöt mi megnyertük, elvettük a negyeddöntőtől kezdve az elődöntőn át, nem pedig csak úgy adták azért, mert asszisztáltunk.”

A csapatkapitányt megválasztották a világbajnokság legjobb játékosának, és a torna már alapból is különleges volt számára, hiszen ez volt a 9. vébéje, amivel világrekordot állított fel. De vajon létezik-e olyan opció, hogy 2025-ben tovább javítja a saját csúcsát?

„Akik ismernek, azok mindig csak legyintenek, amikor azt mondom, hogy abbahagyom. Benne lehet a pakliban a 10., de nem gondolkoztam még ezen, és ki tudja, milyen szelek fognak fújni Párizs után. Remélem, hogy az olimpia után annyira tele lesz a pohár, hogy túlcsordul, és akkor nem lesz kérdés.”

Az ölelésekkel, virágokkal és egyéb ajándékokkal elhalmozott csapatból a döntő másnapjára szinte teljesen eltűnt a szomorúság, talán egy kis hiányérzet pislákolhatott bennük az öröm mellett, pont annyi, amennyi elég motiváció lesz majd Párizsban. 

„Persze, sajnáljuk a döntőt, de az sem a csapategységen múlt, hatalmas tartásunk volt, ahogy 0–3-ról visszajöttünk 5–5-re és az utolsó másodpercekben is volt esélyünk ezt megnyerni. Ez egy olyan élmény, ami lehet egy recept, meg kell tartanunk és oda kell figyelnünk a következő időszakban, hiszen fél év múlva olimpia, és addig nem szabad elengednünk egymás kezét. Nagyon mélyről viszonylag magasra jutottunk, a döntő utáni érzések pedig arra sarkallnak, hogy ebben van még, van hova fejlődni fizikálisan, taktikailag és szellemileg” – mondta Kurucz-Gurisatti Gréta.

2024 eddig olyan hullámvasutat hozott a női válogatottnak, ami csak fekete öveseknek való. Az eindhoveni kudarc után mindenki is ráhúzta a vizes lepedőt a játékosokra, az edzőkre és a döntéshozókra, és ezzel persze maguk a főszereplők is szembesültek. Ők azonban pontosan tisztában voltak azzal, mire képesek. 

„Eindhovenben egyénileg és csapatszinten is mélypontra kerültünk, szerintem mindenkinek az volt a legrosszabb világversenye. Voltunk már ötödikek, de 5. és 5. hely között nagy különbség van. Amit utána felépítettünk, ahogy összeszedtük magunkat onnan, hogy a nem éppen pozitív médiavisszhang elért minket és semennyire sem bátorított bennünket, az fantasztikus. Büszke vagyok arra, hogy tudtuk magunkról: ennél jobbak vagyunk, többet tudunk és azokat az 1-1 gólokat igenis a javunkra tudjuk fordítani” – árulta el Kurucz-Gurisatti.

A csapat tagjai már a kiutazás előtt is arról beszéltek egymástól függetlenül, hogy a két torna közötti időszakban komoly munkát fordítottak az összecsiszolódásra. Ennek az eredményét aztán ország-világ láthatta, és alighanem még szorosabb lett a kapcsolat Dohában a játékosok és a stáb között.

„Hogy milyen az egység, az mindig a vesztes meccsek után derül ki, és szerencsére ezen a vb-n ez nem nagyon okozott problémát, hiszen csak a torna utolsó meccsén szenvedtünk vereséget. Talán ez az egyetlen olyan mérkőzése egy ilyen világversenynek, amit ha az ember el is veszít, akkor is tükörbe tud nézni” – értékelte ezt a fejezetet Mihók, és Kurucz-Gurisatti is azt emelte ki, hogy az eindhoveni vereségekből indult az összekovácsolódás, aztán az ausztrálok elleni győzelem volt az, ami jó visszaigazolást adott nekik a vb előtti két hétről. Szerinte mindenki kilépett a komfortzónájából, és ott már tudták, hogy ez megérte. Úgy véli, a hollandok és a görögök ellen is az döntött, hogy végig küzdöttek, mindenki láthatta, mennyi mindent tesznek meg egymásért, például ha valakiről picit eljöttek, helyette hárman úsztak vissza. 

„Nagyon jól élmény volt ezt megtapasztalni, és szerintem ennek volt az eredménye, hogy azt a két mérkőzést ötméteresekkel meg tudtuk nyerni” – fogalmazott a Ferencváros játékosa, akinek a csapattársa, Neszmély Boglárka néhány titkot is megosztott a közösségről:

„Voltak jelmondataink, mint például a „Senkit nem hagyunk hátra.”, vagy „Nincs olyan, hogy én, hanem mi vagyunk, és ha én nyerek, akkor mindenki más nyer, de ha mindenki veszít, akkor én is.” Ebben a szellemiségben dolgoztunk, mindenki félretette az egóját és olyan csapattá kovácsolódtunk össze, ami példaértékű és egyben is tudott maradni.”

Végezetül mindenkit megkérdeztünk arról, mi lehet a legnagyobb tanulsága ennek a másfél hónapnak, amihez aztán a Párizsig vezető úton, vagy akár az ötkarikás játékokon is vissza lehet majd nyúlni. 

„Több dolognak is kell lennie, de elsősorban az, hogy a csapatot csak akkor lehet szeretni, ha a csapat is szereti magát” – osztotta meg Mihók Attila.

Keszthelyi-Nagy Rita a hullámvasútra és a csapategység megszilárdítására hívta fel a figyelmet:

„Ebben a nagyon rövid időszakban megtanultuk, milyen lent és fent. Ez nem ad okot arra, hogy elbízzuk magunkat, tudjuk, hol a helyünk. Mostantól az a legfontosabb, hogy a felépített csapategységet megtartsuk, amihez óriási alázatra lesz szükség. Ez nagyon törékeny dolog, és azt már mindenki bizonyította, hogy tud játszani, de sok minden fejben és mentálisan dől el, hogy készen állunk-e majd arra, amikor egy adott pillanatban, összeszorított fogakkal valakinek be kell lőnie. Tudatosság, tartás, alázat és társak nélkül senki nem fog elérni semmit.”

Kurucz-Gurisatti Gréta is a megtett utat őrzi meg:

„Szerintem nincs ilyen pillanat, maga a folyamat a kulcs. Az indulás előtt még nem tudtam, hogy vb-döntőt fogunk játszani, de abban biztos voltam, hogy úgy érkezünk majd haza, hogy mindenki büszke lehet majd ránk.” 

Neszmély Boglárka számára pedig a hit és a közösség marad meg emlékként:

„A végtelen hit. Akármennyi volt az eredmény, akármi történt, akárhogy ítélt a bíró, akármi volt a medencében, bíztunk egymásban és abban, hogy mindenre képesek vagyunk. A magunkba vetett bizalmat kell még jobban megerősíteni!”