Öt évvel azelőtt, 1998 januárjában már nagyon közel járt a válogatott ahhoz, hogy az Eb-arany után a világbajnokságon is első legyen, ám akkor a rutinos – és a döntőbe nagyságrendekkel könnyebb ágon bejutó – spanyolok sikerrel fékezték meg együttesünk elképesztő támadópotenciálját, és egy 6-4-es győzelemmel történetük során először felértek a csúcsra a vb-n is. (Két évvel korábban nyertek olimpiát, előtte elbuktak három finálét, azaz nem akármilyen generáció jött akkor össze Manuel Estiartéval az élen.)

Utóbb már tudjuk, kellett az a vereség ahhoz, hogy 2000-ben aztán meglegyen az ötkarikás elsőség: míg Perth-ben nem tudtunk mit kezdeni azzal, hogy a bemutatás előtt a hispánok elkezdenek őrjöngeni a szűk játékoskijáróban (mentálisan lefagytunk tőle), Sydneyben már mi csináltunk valami hasonlót; úgyhogy az első négyéves ciklus végére volt egy olimpiai aranyunk, két Eb-aranyunk és egy Világkupánk, azaz már csak a vb-arany hiányzott a pólós Grand Slamhez.

Ehhez képest a 2003-as barcelonai világbajnokságra úgy érkezett meg a csapat, hogy az előző két évben nem állt a dobogó tetején – a Kemény-legények életében ez minimum új megtapasztalás volt. A 2001-as hazai Eb-bronz az összes nyomasztó tényezővel együtt nem volt túl jó emlék, egy hónappal később jött a fukuokai beszakadás, 5. hely a vb-n (utóbb kiderült: a Kemény-éra első 12 évében 25 világversenyből ez volt az egyetlen (!!!), amelyen nem sikerült az éremszerzés). 2002-ben újfent a régi fényében kezdett csillogni a csapat, az újonnan életrehívott Világliga-sorozat selejtezőjében brutális veréseket mért az orosz és a horvát válogatottra (idegenben is!), ám a patraszi négyes döntőben valami kisiklott. Ezt követte aztán a belgrádi Világkupa, ahol olyasvalamit csináltunk, amit soha senki, 48 óra alatt kétszer vertük meg a jugoszlávokat a saját ötezres közönségük előtt a Tasmajdanban (csoportmeccs, majd elődöntő), ám a fináléban megint egy apróságon elcsúszva kaptunk ki az oroszoktól. Erre jött egy 2003-as Eb (a FINA 2001-től váltott a kétévenkénti vb-kre, a LEN ezt eggyel később reagálta le, és tette át az Eb-ket páros évekre 2006-tól), a szlovéniai Kranjban, ahol megint mutattunk életjeleket, ám valahogy csak kikaptunk a horvátoktól az elődöntőben, azaz újfent maradt a bronz.

Úgyhogy a vb-re azért nem az önbizalomtól ezerszeresen duzzadó együttesként vonultunk fel, ráadásul az első héten akadtak apróbb repedések – a horvátok elleni csoportrangadó például reggel 10-kor volt esedékes, emiatt Kemény doktor az előző napokon 6.30-as keléseket és tengeri testébresztő úszásokat vezényelt, ám akadt néhány játékos, aki inkább „elzuhanyozta” ezt az időt a strandon; a kapitány nem volt boldog, és közölte, hogy aki bontja a csapategységet, az másnap az első géppel hazamegy, és inkább lejátsszák a vébét tízen-tizenegyen. Ez hatott – bár a horvátokkal egy nyögvenyelős partin 7-7-re végeztünk, végül csak sikerült elsőként továbblépni a csoportból, jobb gólkülönbségünknek hála. Nem múlott sokon, jóllehet sokáig még az sem volt biztos, hogy a kroátok egyáltalán legyőzik a románokat az utolsó meccsen, mígnem egy világversenyen is kivételesnek számító bírói hátszél fel nem kapta őket, és így az utolsó másodpercekben a számukra kedvező négygólos győzelemért támadhattak, ám végül a sors igazságot szolgáltatott, mert a félziccerből csak kapufáig jutottak.

Innentől a két gárda útja elég komolyan kettévált (érdekes, akárcsak az idén, Fukuokában): mi elindultunk felfelé, először is jóval könnyebb úton, elvégre azonnal negyeddöntőbe jutottunk, ahol a szlovákokkal meccseltünk. A horvátok – akik júniusban egészen döbbenetes módon bukták el az Eb-döntőt a jugókkal szemben, a negyedik negyedben háromgólos vezetésről – pedig beleszaladtak egy randa négygólos zacskóba az ausztrálok elleni keresztbejátszáson, és végül a 9. helyen kötöttek ki...

A tót atyafiakat – pláne, hogy egykori kapusuk, Gergely Pista immár minket erősített, pályafutása során először – félkézzel intéztük el úgymond, úgyhogy az elődöntőben jöhettek a görögök. Velük azért többnyire elbántunk addig is, ám az athéni olimpiára rákészülve lenyúlták az olaszoknál épp kapitánnyá tett, és 2001-ben remek eredményeket elérő Alessandro Campagnát, aki komoly kis csapatot formált belőlük másfél év alatt. Campagna ráadásul az olaszokkal fordított a trenden – míg Ratko Rudic utolsó négy évében Kásás Tomiék rendre elbántak a taljánokkal, Campagna két kulcsmeccsen is győzelemre vezette őket ellenünk: a budapesti Eb-elődöntőben, majd a négy közé jutásról döntő fukuokai vb-középdöntős találkozón. Mindkétszer egy gól döntött, másodjára 3-2 állt a táblán, azaz érezhető volt, ő mindig kitalál valamit. És most is ő jött szembe, csak immár a görögök élén.

És megint kitalált valamit. Kőkemény ütközet kerekedett a meccsből – elsősorban mentálisan, elvégre a görög nem feltétlenül verekedősek, de a rém kellemetlen stílusukkal, plusz a Campagna-alapvetésként szolgáló kőkemény fegyelmezettségükkel igencsak eredményesen fojtották meg a játékunkat. Nem is játék volt ez, sokkal inkább küzdelem, és amikor egy kipattanóból lőtt szerencsés góllal még a harmadik negyed végén is vezettek, Kemény Dénes utóbb bevallotta, olyasféle érzés kerítette hatalmába, mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Ráadásul míg mi a nyitónap óta nem játszottunk ilyen éles meccset, a görögök túlvoltak egy büntetőkkel megnyert keresztbejátszáson az oroszok, és egy 4-2-es győzelemmel kibrusztolt negyeddöntőn az amerikaiak ellen. 

Végül Benedek Tibor és Vári Attila bombáival összehoztunk egy 6-6-ot rendes játékidőben, akkor még kétszer három perc hosszabbítás jött, ahol az első etapban továbbra sem sikerült előnyt kiharcolni (8-8), a másodikban viszont Kiss Gergő góljára már nem jött válasz, Szécsi Zoli és a védelem lenullázta a riválist, úgyhogy jöhetett a vb-döntő.

Éppenséggel az olaszok ellen, akik azok után, hogy történelmi mélységekbe zuhantak az Eb-n (9. hely), itt előbb a horvátokat búcsúztató ausztrálokkal bántak el, majd az elődöntőben nem kis meglepetésre a szerb-montenegróiakat sikerült elintézniük 6-5-tel. A fináléban pedig kiderült, hogy azért Campagna nélkül, viszont a Posillipóval BL-eket nyerő, rendkívül felkészült, idősödő maestróval, Paolo de Cresenzóval is képesek megszorítani bennünket.

A mérkőzés hasonló ütközetet hozott, mint a hellének elleni: a taljánok is tudták, csak akkor lehet esélyük, ha nem hagynak minket vízilabdázni, azaz egy előny-hátrány partiba szorították a meccset (összesen 30 kiállítást ítélt az erre nagyon is fogékony holland-német bírópáros, 14-16-os megoszlásban). Csakhogy Biros Péterék megmutatták, hogyha kell, ebben a műfajban is partiképesek. Olyannyira, hogy amikor a hajrába kanyarodva 8-6-ra vezettünk, nagyon úgy tűnt, meglesz ez, ám a digók valahogy csak visszaküzdötték magukat ikszig – elsősorban Kemény Dénes két egykori comói játékosának, a kapus Gerininek és a négy gólig jutó Fiorentininek a vezérletével. Úgyhogy 48 órán belül a második meccsünket kellett hosszabbításban megnyerni – de ment.

Ment, mert a gárda újfent bebizonyította: olyan szintre ért, amelyet kevesen tudnak megközelíteni. Plusz akadt egy vb-újonc, aki épp a fináléban nyújtott feledhetetlent: az új balkezes, Madaras Norbert két eszméletlenül pontos lövéssel juttatott minket közelebb a vágyak beteljesüléséhez (összesen három góllal zárta a finálét), hogy aztán a végén, amikor a korszakban divatozó illegális időkéréssel próbált de Cresenzo esélyt teremteni az utolsó fél percen belül, egygólos vezetésünknél, Kiss Gergő bezúzza az ezért kapott négyméterest, megágyazva a fékeveszett ünneplésnek.

Meglett a Grand Slam, Kemény Dénes pedig – miután eltöltött pár percet a bírói pulpituson fekve, amíg újfent erőt gyűjtött – három szóval intézte el a meccs utáni első nyilatkozatot: „Ezzel még tartoztunk.”

Néhány héttel később bónuszként behúztuk a Világligát is – ahogy Szécsi Zoli mondta: „Megnyertük, mert Kásának még úgysem volt ilyen...” –, azaz a gárda két aranyéremmel kanyarodott rá a 2004-es olimpiai esztendőre. A 2002-es dupla jugóverés és a két hosszabbításos meccsel megnyert vb-arany mindenesetre már előrevetítette mindazt, amit Athénben láttunk: hogyan nyer hétből hét mérkőzést s védi meg címét minden idők legerősebb magyar vízilabda-válogatottja.