Nagyon más út vezetett az Eb-döntőig nekünk és nekik – és ez pillanatok alatt visszaköszönt a torna utolsó mérkőzésén. Együttesünk hét nap alatt a hetedik mérkőzését vívta, míg az olaszok a másik ágon csoportelsőként egy napot pihenhettek, majd az addigi eredményeik jutalmaként a legkönnyebb negyeddöntőt vívhatták a törökökkel. (Oké, mi is játszottunk a hazaiakkal, két vereség után azonban jóval többet kellett beletenni abba a meccsbe, hogy végre jó irányba induljunk.) Hasonló program még a sokat látott felnőtteket is próbára teszi – tizenöt-tizenhat esztendős srácoknál viszont komoly különbséget jelenthet.

De ez a sport, magyar vízilabdás nem különben sem keres kifogásokat – a régi mondás egyébként is igaz: csak az tud nyolc góllal kikapni egy Európa-bajnokság fináléjában, aki eljutott addig. Márpedig a srácok elverekedték magukat az aranycsatáig, egy rémesen rossz rajtot hagyva maguk mögött.

A mérkőzésre túl sok szót nem érdemes vesztegetni: gyakorlatilag nyolc perc alatt eldőlt. Ők mindenütt ott voltak, elöl is, hátul is – óriási lendülettel játszottak, ám a sebesség nem ment a precizitás rovására: azaz nem fordult át kapkodásba, a védekezésben mindenkire odaértek, szinte minden egyes mozdulatuk kellően volt agresszív és hatékony is, míg támadásban mindig megtalálták a réseket.

Ezt a nyomást egyéni bravúrokkal lehetett volna csak ellensúlyozni: földöntúli kapusbravúrokkal, elöl pedig helyzet nélkül lőtt gólokkal. Egyikből sem érkezett, túl tompának tűnt mindenki. Nyolc perc alatt úgy lett 6-1, hogy mi az egyetlen gólunkat egy kibekkelt hátrány után kissé hanyagul hátraadott labdából tudtuk összegereblyézni. 

A második negyedben annyit változott a játék képe, hogy legalább már elkezdtünk normális helyzeteket kialakítani, ám többször is pontatlan lett a befejezés – főként a kapufákat döngettük, a kapusuktól nem is kellettek nagy védések. 

Ők mindkét játékrészben eljutottak 6-6 gólig, míg összesen négyig – innentől már csak az volt a tét, hogy legalább valami elviselhetőbb számsort mutasson az eredményjelző. A harmadik negyedben akadt egy jobb periódusunk, amikor sikerült három gólt szerezni egymás után – ezzel kapaszkodtunk 13-7-ig –, és ekkor az olaszok pörgése és alábbhagyott; alapvetően abnormális lett volna, ha ezt végig bírják. Más kérdés, hogy a negyedikben azért megint nekilódultak, igaz, nálunk meg már mindenki elégette a tartalékenergiákat is; nagyon látszott, hogy nem csupán a fizikai, de a gondolati sebességfokozatok között is komoly differencia feszül.

A vége 20-12, ha a gondolatjelet kivesszük, a híres katasztrófafilm (2012) címe is eszünkbe juthat akár – ám senki nem gondolhatja (még ha az eredményhirdetésen néhány arc erről árulkodott is), hogy ez itt a világvége.

Az U16-os Eb nem szól sem többről, sem kevesebbről, minthogy fiatal, tehetséges pólósok elkezdjenek pallérozódni nemzetközi szinten is – és a cél csakis az lehet, hogy egyenként mindannyian jobb játékosokként jöjjenek haza, mint ahogyan elindultak. Hét meccsnyi tapasztalat alapján aligha kétséges: komoly fejlődési pályát futottak be a srácok. Jutalmuk most egy ezüstérem – gyerekes hiba lenne, ha ezt nem becsülnénk meg.

Fiú U16-os Európa-bajnokság, Isztambul

Döntő

Olaszország–Magyarország 20-12 (6-1, 6-3, 2-3, 6-5)

Góljaink: Fabinyi 4, Stogicza 2, Kormány 2, Pintér 2, Szaka, Tidrenczel

Az Eb-ezüstérmes magyar válogatott:

Czirok Márton, Erdős Brúnó, Fabinyi Huba, Gőgh Benedek, Kárász Buda, Király Csaba, Kormány Olivér, Ofner Ádám, Pintér Noah, Prinz Máté, Rácz Domonkos, Stogicza Levente, Szaka Olivér, Tidrenczel Olivér, Ujfalusi Krisztián