A produkciódat hova teszed korábbi világversenyekkel összevetve – mondjuk olimpiákkal, korábbi világbajnokságokkal, elvégre nyertetek már érmeket korábban is.

Mindenféleképp ez volt a legjobb teljesítmény, mert az összes mérkőzésen megbízhatóan, magas szinten tudtam játszani. Ez nem csak gólokban mutatkozott meg, adtam sok gólpasszt és védekezésben is elég sokat hozzá tudtam tenni a csapat teljesítményéhez. Egyértelmű, hogy magasan ez az év volt eddigi pályafutásom csúcsa, klubszinten és válogatottban egyaránt.

(...)

És azt se tagadjuk, hogy te is egy igen különleges egyéniség vagy. A horvát meccs végén lőtt gólod kapcsán írtuk-mondtuk, hogy jég folyik az ereidben, annyira higgadt vagy, amire közölted, bár úgy lenne – ennek ellenére mégis úgy tűnik. Egyébként nem akarnám tovább nyomkodni a gombot ezzel a csapatfotós-szemlehunyós témával, de azt azért nem állom meg, hogy ne tegyem hozzá: te egyetlen pózolós fotón sem vagy rajta, holott az eredményhirdetés után nagyban ment a mindenki összeáll mindenkivel kettesével, hármasával. Te viszont emlékeim szerint a környéken sem voltál.

A feleségem mondta a hazaérkezést követően, hogy miért nem csináltam fotókat, miért nem álltam oda, hogy ő még az MVP-díjátadásról sem látott egyet sem... Én meg úgy voltam vele, még a dobogón is, amikor adták át az érmeket, hogy de jó, most már mehetünk haza. Egyébként meg nyilatkoztam a médiának, aztán bementem az öltözőbe, hogy elkezdjem visszatölteni a teljesen lenullázott energiatartalékaimat. Némi szarkazmussal akár azt is mondhatnám a többieknek, hogyha ennyi erőtök maradt ünnepelni meg fényképezkedni, akkor legközelebb még többet toljatok bele a meccsbe, és akkor megnyerjük a negyedik negyed végéig. Jó, ez vicc, de én tényleg teljesen elkészültem az erőmmel, ez is benne volt abban, hogy már a dobogón úgy álltam a csapatképen – aztán már csak ültem az öltözőben, toltam magamba az energiaszeleteket meg a folyadékot. És persze lassan jöttem vissza a meccs fókuszálós üzemmódjából, amiről korábban beszéltem.

Nem voltam mindig ilyen, fiatalon iszonyú heves érzelmek dúltak bennem – de az nem segített. Sokszor belementem verekedésekbe, bíróval foglalkoztam, csupa olyan dolog, amit szerintem minden sportoló elkövet fiatalon. És van, akinek ezt nem sikerül levetkőznie, én viszont rájöttem arra, hogyha belépek ebbe a fókuszált idegállapotba és érzelemmentesen csak a munkára koncentrálok, az micsoda erőt ad, mennyire jó leszek tőle. Tény, ennek az a hátránya, hogy nehéz visszalépni az érzelmes világba. Mivel bejött, ezért nálam ez mindig így megy: belépek ebbe az állapotba, és idő kell, amíg vissza tudok kapcsolni. Mert akkor nem érdekel, hogy mit ítélt a bíró, hogy vezetünk kettővel vagy égünk hárommal, kizárólag arra figyelek, hogy azt játsszuk, amit megbeszéltünk, az eredménytől függetlenül jó döntéseket kell hoznunk – mert minden ezen múlik. Nem tudom, összeszámolta-e már valaki, de szerintem több száz döntésünk van a négy negyed alatt, hogy hova helyezkedünk, merre mozdulunk, kinek passzolunk, hova lövünk – és ez csak akkor működik, ha ösztönösen jól döntesz a pillanat tört része alatt. Ehhez viszont kell az az állapot, amibe bekerülsz, amit nem is tudom, hogyan is nevezzek...

Hallottam már „zónaként” emlegetni, netán flow-nak... De ezen dolgozni is kell, nem?

Volt sok pszichológus, akivel beszélgettem – nem konkrétan erről, csak érintve többször is. Idősebb játékosoktól is sok mindent hallottam, és ezek alapján szűrődött ez le, hogy ez az egyetlen járható út. Mert sokan próbálnak meg kizökkenteni az ellenfelek közül is, megütnek, színészkednek – oké, egyszer-egyszer az olasz bajnokságban ki tudnak billenteni, amikor állandóan a fejemen ugrálnak, ütnek, és még a bírók is vevők erre, azaz extrém nehéz a zónában maradni, viszont egyénileg sikerült ezt megfelelő szintre fejleszteni; és persze dolgozom is folyamatosan rajta, hogy még ennél is hatékonyabb legyek.