Varga Zsolttal a Fradiban is dolgoztál együtt, ami még intenzívebb kapcsolatot feltételez – ha összehasonlítod a korábbi edzőiddel, ő mitől más, azon túl, hogy meglátásom szerint egyike azoknak, akik a legmodernebb szemlélettel közelítenek a vízilabdához.

Először is, azt a rengeteg szeretetet, ami Zsoltban megvan, minden egyes játékosnak átadja. Az pedig nyilvánvaló, hogy a szeretet az egyik legfajsúlyosabb tényező egy csapat életében, mert igazán az segít egy közösségnek túljutni a legnehezebb szituációkon. Ő az az edző, aki a legtöbbet adott a játékosainak is egyesével, meg csapatszinten is. Emellett az újításai azok, amelyek talán a többi edző fölé emelik: mit lehet még behozni edzésmódszerben, analitikában – mert mindig mérni akar valamit, bár az itt nehezebb, mint mondjuk fociban, mégis mindenáron meg akarja találni a módját. Folyamatosan vet össze minket a külföldiekkel, egyénileg is, sulykolja, miben tudnánk fejlődni. Még Duminak is mondja, miben léphetne előre, holott ő a világ legjobbja, sokkal több tapasztalattal, mint amennyi bárki másnak van, mégis, Zsolt számára is ír elő dolgokat; mi pedig követjük őt, mert hiteles.

(...) Akkor beszéljünk arról a bizonyos gólról a spanyolok ellen – meg a meccsről, amihez foghatót nagyon keveset látni. Az egész találkozó maga volt a gyönyör, igazi vízilabda, és ahogy a végén visszajöttünk, az már-már meseszerű – a varázslatos végjátékban az egyik legfontosabb lövés volt a tiéd, amivel egyenlítettünk, nagyon hosszú idő után, két perccel a duda előtt. Van egy kameraállás, amelyből döbbenetes módon látszik, mennyire valószínűtlen röppályán zúgott végig a labda, két blokkot kikerülve, pont a kapus keze és a kapufa közé – bárhol eltért volna pár centivel, már nem gól. Visszanézted egyáltalán? Mennyire törvényszerű, hogy akkor és ott ezt így eltaláltad? Hogy Vámos Marci bezúz egy szabaddobást kintről, ilyet láttunk már – de hogy egy ilyen meccsen, ennyire kritikus pillanatban, és így?...

Annyiban talán törvényszerű, hogy... Szóval ez egy külön történet – mert az előző mérkőzésen, az amerikaiak ellen nem játszottam jól. Frusztrált voltam, leültem Zsolttal a pihenőnapon, jót beszélgettünk, mondta, lépjünk túl a történteken, most már csakis a spanyolok elleni meccsre koncentráljak. És akkor jött ez a mérkőzés, ahol harminc percen át talán egyetlen lövésem volt, ami blokkba ment, tán időnél. Egyébként mást sem csináltam, mint gyakorlatilag végig verekedtem a spanyol kapásszélen játszó három legjobb emberükkel, Perronéval, Granadosszal és Munarizzal, mindezt Zalesszel vállvetve, megállás nélkül. És a szó szoros értelmében végig, mert az utolsó három mérkőzésen átlag huszonkilenc percet voltam bent, azaz alig jutottam pihenőhöz. Szóval elmegy huszonkilenc-harminc perc azzal, hogy nyomod, védekezel, bekkelsz, támadásban próbálsz megcsinálni mindent, amit kell, de lőni – arra nem volt lehetőségem. És akkor ott a végén adódott ez a sansz, egy fault után, messzebb, mint hat méter, tán hét-nyolc. Tudtam, hogy el kell lőnöm – és szerencsére gól lett. Dumi odajött utána, gratulált, mondta, milyen fontos gól volt, belőlem meg kiszakadt, hogy baszki... bocsi, szóval végigszenvedtem az egész meccset, és csak ez az egy lehetőségem maradt – mire rám vigyorgott, Marci, ilyen a sport. Nagyon nagy kő esett le ott a szívemről, azt hiszem látszott, hogy nem szokványosan örültem utána, hanem valóban felhőtlenül. Egy pályafutás nagy része szürke hétköznapokból áll, sok bajnoki, lődözöl gólokat, a jobbaknál esetleg öklözöl – hanem amikor egy ilyen meccsen tudsz egy ennyire fontos gólt szerezni, akkor ott kiszakad sok minden. És ez jó.

Még egy utolsó visszaugrás 2013-hoz – a szeptemberi, szigeti köszöntések miatt bányásztam a fotók között, nyilván előtted van az akkori ifjú Vámos Marci, ahogy Barcelonában pózoltok az éremmel, többnyire Madaras Norbival, pardon, most már elnök úrral – ha mondjuk megnézed az akkori képeket, és visszagondolsz, hogy huszonkét évesen milyen pályaívet álmodtál magadnak, akkor mit mondanál, milyen érzésekkel tekintesz vissza az elmúlt tíz esztendőre? 

Büszkén, bár egy kis hiányérzettel, elsősorban a riói olimpia kapcsán. Ettől függetlenül, ha most abba kéne hagynom, akkor úgy zárnám le, hogy kilencven százalékig elégedett vagyok a pályafutásommal. Az olimpiai arany lenne a cseresznye – épp ezért elégedett vagyok, de nem megelégedett, bőven van még motiváció is. Szerencsére, a genetika jó, nem tartozom a sérülékeny játékosok közé, bírom fizikálisan, ráadásul a stábban is olyan profik dolgoznak velünk minden területen, így a kondiedzőnk és a fiziósunk, akik olyan programot állítanak össze, ami megelőz mindenféle sérülést, plusz nagy hangsúly van a regeneráción is. Azaz hiába leszek harminckettő az olimpián, jól bírom, és mindent meg is teszek a medencén kívül is, táplálkozásban is, meg minden másban. Nekem ilyen a mindsetem, mert ha harminc fölött nem így csinálnám, az elég komoly százalékot venne le a mindennapi teljesítményből, és ez a legfontosabb pillanatban ütne vissza a legkomolyabban. Szóval hiába múltam el harminc, és lett gyorsabb a játék, mint korábban bármikor, most éreztem magam a legjobban pályafutásom során egy világversenyen, a legerősebbnek, a leginkább robbanékonynak, ami rendkívül pozitív visszajelzés. Hogy ennyi időt játszva, ennyire koncentráltan tudtam megcsinálni mindent, amit terveztem, amit vártak tőlem, és erőm is maradt utána. Azért ez tényleg nagyon jó érzés.

(A teljes interjú elolvasható A negyedik arany című kötetben)