Ami a spanyol meccs végén történt, az minden addigit felülmúlt. Ez olyan retinába égős gól volt, amire sokáig vagy tán örökké emlékezni fogunk.

Meccs előtt mondtam Duminak, hogy a spanyolok egész védekezése az oda-odasegítésen alapul, a széléről nagyon hamar beugranak a centerhez. Aztán a meccsen ez egyszer sem jött így elő, viszont a legvégén igen – kicsit vonalban elindultam a kapu felé, kiabáltam Duminak, tényleg elég jól odaadta, onnantól már csak egy kapáslövés kellett... Az egy olyan érzés, olyan pillanat, ami sokáig megmarad. Viszont nem is elsősorban a gólt fogom sokáig magammal vinni, sokkal inkább azt az érzést, amikor ünneplünk. Ami abból az utolsó negyedből jött, az utolsó négy perc tündérmese-szerű forgatókönyvéből, meg Szili és Dumi csavargóljaiból, a kéz balkezes bombáiból... És az egészet még inkább felszorozta, hogy az elsőszámú favoritot vertük meg, és ha őket sikerült, akkor kit nem – és meglett az olimpiai kvóta, mindez egy utolsó másodperces góllal... Ott tényleg nagyon-nagyon sok érzelem fakadt fel.

Kívülről egy igazi varázslatnak hatott az egész – és belülről?

Felipe Perrone mondta a döntőt követően, hogy ez gyönyörű volt – nagyjából az egyetlen volt tőlük, aki objektíven értékelt. Érződött, hogy ez nagyon kiélezett meccs volt, nagy csata gyönyörű gólokkal, kérdés nélkül az év mérkőzése. Viszont egy világbajnoki elődöntő, ahol tudod, mekkora a tét, küzdesz, és ilyenkor nem realizálod, hogy milyen szép gólokat lő az ellenfél, meg hogy milyen jó a meccs. Én már visszanéztem az összes meccset, ezen Szabó Zoli mondogatta azt, hogy ilyen gólokat lőve nem veszíthetünk – utólag egyértelmű, bár mindkét csapat hibázott is, de nagyon komolyan kijátszottunk magunkból mindent, ők is, mi is. Mi nagyon sok extrát tettünk bele, ezért is lett ez olyan mérkőzés, ami miatt élmény vízilabdát nézni – amiből sajnos elég kevés akad.

A finálé ehhez képest nem tűnt akkora szárnyalásnak – túl sokat elvitt érzelmileg-fizikálisan az elődöntő?

Én azt mondom, egyrészt nem volt ennyire megterhelő érzelmileg, a meccs feléig végig vezettünk, aztán ők kerültek előnybe – és ott már egyértelművé vált, hogy semmilyen bírói támogatást nem kaptunk. Nagyon sok olyan momentum volt, amikor jobban elléphettünk volna, ám több olyan is akadt, amikor nem csak rajtunk múlott. Olyat pedig ezen a szinten nagyon rég láttam, hogy egy játékvezető gólt akar ajándékozni mindenáron az egyik csapatnak – amikor időkérés után átmentek Zalesz fején, majd még ki is állították, mindezt iksznél... De ez már történelem, meg az is, hogy mindkét nagy meccs egy-egy döntő Dumi-blokkal fejeződött be, ami jelképe volt annak, hogy rendben ment a védekezés, a többit meg Soma megoldotta.

Azért van abban valami bájos, hogy bár évek óta rivalizáltok egymással klubszinten, az utolsó ötös után te nem a kispados játékosok kötelező gyakorlatával voltál elfoglalva, azaz a stábtagok bedobásával, hanem azonnal indultál egy startfejessel Somához.

Azt hiszem, elég sokat köszönhettünk neki ott a végén. És én sosem a fradistát látom benne, hanem a barátomat, akivel együtt nőttünk fel. Akkor is feljött a felkészülés egy pillanata, amikor már nem is tudom, milyen kontextusban, de Somából valahogy egyszercsak kiszakadt: „Manó, én világbajnokságot akarok nyerni.” Én meg azonnal mondtam neki: „Nyugodj meg, világbajnokságot fogunk nyerni.” És Japánban egy idő után mantraszerűen idéztük fel. A negyeddöntő után is: nyugodj meg, világbajnokságot fogunk nyerni. Az elődöntő után. A döntő után meg már röhögve. Mindezt egy olyan baráttal, akivel 11-12 éves korunk óta ismerjük egymást – ilyen sikereket közösen megélni: ez kimondhatatlanul jó érzés.