Logikusnak tűnhetne azonnal a vízilabdával kezdeni a társalgást, ám előzetesen kutakodva azonnal feltűnt, hogy születési helye: Alpár. Hol is van ez a település, és mit jelent ez ma az ön számára? 

Leginkább annyit, hogy 1946 őszén ott születtem, mivel azonban a klasszikus családi életünk hamar felborult szüleim válása miatt, így nem sokkal többet. Szülőhelyem Lakitelek és Kiskunfélegyháza között fekszik – annyiban azért csak híres, hogy Vörösmarty a Zalán futásában megemlíti Alpár mezejét. Anyai nagyszüleimnél gyerekkoromban sok időt töltöttem ott és a Tisza holtágában tettem meg az első karcsapásaimat, mégpedig kutyaúszásban. Ott kezdődött az én karrierem. Hamar elkerültem Alpárról, annál is inkább, mivel a tánctanító nagyapámat kuláknak nyilvánították. Egy lépéssel később pedig édesanyám zeneművészből esztergályossá lett...

Ön pedig „élvezte” az ötvenes évek összes velejáróját… 

Kemény idők voltak azok, 1956-ig különösen. Mint egyke gyereket, anyám nagyon féltett, letelepített Alpárra, de az ottani főutcán is megjelentek az orosz tankok. Utána viszont már egyértelműen Budapesten telt az életem. A Nagyenyed utcában laktunk, a Márvány utcai általánosba jártam, ahonnan egyszer elvittek minket a margitszigeti uszodába, ahol az ötven métert nem tudtam végigúszni. Meglepetésemre az újpestiek öreg edzője, dr. Técsői Henrik, a doki bácsi odajött, ahol kapaszkodtam, és meghívott másnapra edzésre. Tényleg nem tudom, mit látott bennem, mert fejest sem mertem ugrani. Néhány edzés után jött a fordulat, ugyanis a nagy sportbarát, rendszeresen totózó, hatalmas Fradi-drukker édesanyám szólt, hogy ez nem lesz jó, ha az újpestiekhez járok úszni. Szerzett valahonnan protekciót Gerendás Gyuri apukájához, a Laci bácsihoz, és oda be is ajánlott engem. Szerencsére még nem igazolt le a Dózsa, és ezzel az indítással végül két évtizedet eltöltöttem zöld-fehérben. 

Pólóstársaihoz hasonlóan Ön is úszóként kezdte. 

Két évig csak úsztam, a második két esztendő már „vegyes” volt. Az úszás mellett a harmadik szezonban ugyanis vasárnaponként lejártam „Csirke” bácsiékhoz – ő történetesen Kárpáti Gyuri apukája volt. Arra nem emlékszem, hogy az első versenyemen 50 méteren milyen úszásnemben indulhattam, az viszont máig élénken megmaradt bennem, hogy ott ismerkedtem meg dr. Bárány Pista bácsival, aki először úszott Európában 100 gyorson egy percen belül. Ritka lexikális tudással és hozzá jó adag humorral bírt. Sok évvel később a Vérmező sarkán gyakran összefutottunk, és ezek a beszélgetések háromnegyed óránál kezdődtek. 

Ahogy említette, 1959-től tartja számon az úszó eredményeit. 

Hozzáteszem gyorsan: nem sok feljegyezni való akadt. Az országos ifibajnokságon 100 gyorson hatodik letten, míg a 4x200-as gyorsváltóban a leggyengébb idővel negyedik tag lehettem a Fradiban, ott bronzérmeket vehettünk át. Ez a sikerlistám, igazán nem hosszú…

Az úszó eredményei nem különösebben tartották vissza a vízilabdás próbálkozásoktól. 

Egy ideig vasárnaponként barátkoztam a labdával, majd Gerendás Laci bácsi egyszer odaszólt, hogy inkább járjak a pólósokhoz edzésre. Így lettem én vízilabdázó. Az úszó alapok nagyon jól jöttek, szép lassan belerázódtam. 1965-ben Szívós Pistivel már ifjúsági bajnokságot nyertünk, miközben a nagyoknál is kaptam egy-egy negyednyi játéklehetőséget. Nagy szerencsémnek tartom, hogy olyan Fradiban kerültem a felnőttek közé, ahol öt olimpiai bajnok (Gyarmati Dezső, Kárpáti György, Ambrus Miklós, Bolvári Antal és Felkai László) játszott. Közöttük rengeteg dolog „ragadt” az emberre, vittek is magukkal, soha nem toltak le, mindig segítettek. Szerencsésnek mondhatom magamat, számomra minden egyes edzés hatalmas élményt jelentett. 

Életében mekkora szerep jutott a szerencsének? 

Csak a szerencsére nem lehet alapozni, kell legyen ott más is. Benedek Tibi például azt mondta, ő a szorgalmának köszönhette, hogy világklasszis lett belőle. Más játékosnak extra talentum jutott. Ilyen volt például a Tamás fiam, aki zsebre tett kézzel melegített, szárazföldön. Ha valakinek, neki nagyon sokat számított, hogy fiatalon kikerült Olaszországba, ahol a profiszellemet magába szívhatta. Fantasztikus, intelligens edzője volt a Posillipónál Paolo di Crescenzo, amikor vele megnyerte az első BL-döntőjét, Tamást választották a torna legjobbjának. Ez az indulás azután nagyon „megdobta” őt. 

A magyar vízilabdázás mindig is rendelkezett extra klasszisokkal.     

Hát nehéz még felsorolni is őket. Talentumok dolgában Kárpáti Gyuri is jól állt, hiszen 17 éves korában már olimpiai bajnok lehetett. Bár mindig is keveset beszéltek róla, de például Felkai Lászlót is ide sorolom, akinek fantasztikus lövése volt. Ugyancsak fiatalon került a keretbe Faragó Tamás is, miután a Rajki Béla bácsi behívta és igazolta is a döntés helyességét. Nekem egyébként a Sárosi Laci volt az, aki a legmodernebb vízilabdát játszotta. Laci minden volt egy személyben, abszolút többdimenziós világklasszis. A kapus Molnár Endre a másodosztályból lett a világ egyik legjobbja, Csapó Dudi úszóból lépett előre jókorát. Rengeteg nagy tehetség tűnt fel, de rengetegen el is tűntek a süllyesztőben. Fociban is akadtak rossz példák arra, hogy zsenik nem értek el oda, ahova el kellett volna jutniuk. Törőcsiket és Varga Zolit említeném ebből a kategóriából. 

Önmagát hova sorolja? 

Én nem voltam talentum, viszont szorgalmas voltam, keményen hajtottam. Annyiban szerencsém is volt, hogy balkezesként jóval kisebb konkurenciával szemben kellett bizonyítanom. 

Miként sikerült bekerülnie a válogatottba – ennyi tehetség között?

Először 1966-ban ért a megtiszteltetés: Markovits Kálmán hívott be, méghozzá Londonban, Anglia ellen estem át a tűzkeresztségen, de Mexikóvárosba (1968) még nem jutottam ki. 1969-ben jött Rajki Béla bácsi, az 1970-ben Európa-bajnoki ezüstérmes együttesben már játszhattam. Rendkívül fiatal csapatunkról azt hittem, kábé a hetedik hely lesz a mienk. Végül döntőt vívhattunk az oroszokkal és csak így góllal maradtunk alul. 

Bár Mexikóban kipróbálták az egyenes kieséses rendszert, 1972-re visszatértek a körmérkőzéses döntőre.

Nem volt klasszikus finálé, mi pedig két döntetlennel is csak másodikok lettünk. Akkor ez borzalmas érzés volt, igazából nem is tudom, mi lehetett a háttérben. Béla bácsi tartotta magát ahhoz, hogy a második hely már kudarc, és vissza is vonult. Jött Gyarmati Dezső és Kárpáti Gyurika, meg az először megrendezett világbajnokságon, Belgrádban az aranyérem, amit soha nem kell megmagyarázni. Ez volt a gyógyír számunkra, amihez még jött az 1974-es, bécsi Eb-győzelem. 

1975-ben viszont már nem kapott helyet a kolumbiai világbajnokságra készülő együttesben. 

Ott furcsa dolgok történtek: kikerültem, majd Dezső napokkal később visszahívott, az olimpiát is ígérte, majd megkérdezte: vállalok-e búcsúmeccset? Már ezen a csalódáson is túlvagyok azzal a kiegészítéssel, hogy meggyőződésem szerint éppen 1975-ben voltam a legjobb formában. Talán éppen azért, mert a huzavonából már sejtettem, hogy itthon maradok és ez a felszabadultság jót tett a teljesítményemnek. A későbbi években azután az is világossá lett előttem, hogy túlságosan alárendeltem a játékomat a mindenkori csapatomnak. Harminc évesen jöttem rá minden külső segítség nélkül, hogy miként lőhetek a korábbinál jobban. Ekkor elfogadtam a másodosztályú Tatabánya invitálását, s némiképp váratlanul, mindjárt az első évadban megnyertük a bajnokságot. Nyolc tatai év után, kalandvágyból mentem ki Ausztráliába, ahol 15 hónapos vendégszerepléssel, 1985 februárjában játékosedzőként zártam le az aktív pályafutásomat. 

Ettől kezdve jöttek az edzőségben eltöltött évtizedek. Melyek voltak a legfontosabb elvek, amelyeket minden áron beépített a munkájába? 

Fontos előzménynek számít, hogy játékosként kiváló edzők kezei alatt fejlődhettem. Ifiben például Szittya Károlynál, aki rendkívüli passzolási repertoárral rendelkezett, amit ma sem használnak sokan, én viszont edzőként is alkalmaztam ezt a fegyvert. Vagy ott volt a Fradiban Goór Illés – István volt, mégis Illésnek szólította mindenki –, aki a többi kollégájától egészen eltérő foglalkozásokat tartott. Ő vezette be például az elzárást, amit a kosarasoktól vett át. Az ösztönös megérzéseknek komoly helyet adó Gyarmati edzéseit nagyon szerettem; ő játékosként és edzőként is zseniális valaki volt. Ami ezt a sok speciális élményt, tapasztalatot illeti, ha az ember mindezt összerakja, abból jó dolgok sülhetnek ki. Nálam igen fontos tényező volt a fegyelem. Alapkövetelmény, hogy a csapat mindig fontosabb, mint az egyén! Nagyon fontos, hogy az ember érezze: akár a lenagyobb klasszist is meddig lehet elengedni, és mikor van az a pillanat, amikor már a csapat kárára van. Fontos, hogy az ember az elején felmérje, reálisan mit lehet az adott állománytól elvárni. És hogy a játékosokat nem szabad uniformizálni. Azzal is számolni kell, ha a hétvégén nyersz, a következő héten könnyebb edzést tartani és fordítva. Ha van segítőd, könnyebb a dolgod, mint nélküle. Minden edzőnek vannak saját elképzelései, de ha valami nem megy, akkor további erőlködés helyett idejében le kell vonni a tanulságokat. Sokat számít, mit hogyan adsz elő, ez egy külön műfaj. 

Visszagondolva, mikor érezte azt, hogy ez a szezonom volt a legsikeresebb, akár az eredménytől függetlenül is? 

Ez megint számos tényezőtől függ, amelyek mindegyike befolyásolhatja a jobb vagy kevésbé sikeres végkifejletet. Például a kilencvenes évek elején voltam Szegeden, ahol nem volt rossz az állomány, mégsem jöttek az eredmények – egy év múlva el is jöttem. Később megfordultam a Fradinál is, de ott sem sikerült igazán megvalósítani, amit elképzeltem. A Vasashoz már azt követően hívtak, hogy az Olympiakosszal BL-t nyertem. Az egy nagyon nehéz vállalkozás volt, hiszen a rivális Honvéd már több éve együtt készült és meccselt, a Vasasnál pedig mindössze 8-9 hónap állt rendelkezésemre, hogy beérjük a Honvédot. Egyetlen negyed butaságai miatt nem kerültünk be a Final Fourba, és úgy érzem, ez befolyásolta a bajnoki rájátszást is. Ahol egyértelműen sikeres és élménygazdag volt a működésem, az az Olympiakosznál és a Becejnél adatott meg. Mindkét helyen két-két bajnokságot és kupát, két-két BL-t és egy Európai Szuperkupát nyertünk – éppen a Vasassal szemben. 

Negatív példát is említene? 

Miért ne, ez is benne van a lehetőségek között. A Jadran Splitnél például úgy kirúgtak, ahogy kell. Az érkezésem előtti két évben a csapat az 5. helyen tanyázott. Amikor engem kitettek, egy ponttal álltunk a vezető Mladost Zágráb mögött, mégis elküldtek. Mellesleg Splitben három év alatt öt edzőt „fogyasztott” el a vezetőség. Másféle élményeim voltak például Szicíliában, ahol az Ortigia Siracusát edzettem. Az egykor világhírű labdarúgó bíró, Lo Bello volt a nagyfőnök – olyan volt, akár egy diktátor. Ott játékosom volt a ma már legalább tíz éve világszinten dolgozó kapitány, Sandro Campagna és a válogatott második centere, Paulo Caldarella, aki motorbalesetben halt meg. Hiába kértem több edzésidőt, mert éreztem, hogy az adott lehetőség kevés lesz, nem történt változás. Amikor viszont a remélt kiugrás elmaradt, elegánsan kibillentettek. Voltam lenn is, fenn is, alapvetően nincs hiányérzetem. Lehetett volna több is, meg kevesebb is. Az ember sok mindenre rájön, s ha van kellő önkritikája, azt is felfedezi, mit kellett volna másként tennie. Nekem nagy szerencsém, hogy az esetleges hiányérzetemet Tamás fiam sikerei bőségesen kompenzálták – és persze az is, hogy a többségét közvetlen közelből láthattam, hiszen például a 2004-es és 2008-as olimpiai sikereknél (Kemény) Dénes mellett dolgozhattam másodedzőként.

Mondana olyan játékosokat, akikkel mintaszerű volt a kapcsolata?   

Ilyesmiről külföldiek kapcsán beszélhetek. A görögöknél például a csapatkapitány, Themis Hatsis a megérkezésem után önként bemutatott nekem minden játékost: kitől mire számíthatok. Ez fantasztikus segítség volt számomra, hiszen jelentősen lerövidítette az ismerkedés időszakát. A Becejnél szinte mindenkivel kiváló összhangban tudtam dolgozni. Itthon elsőként Benedek Tibi megszállottságát kell említenem, de a Kemény Dénes-féle gárdában gyakorlatilag mindenki hozzá hasonlóan áll a dolgokhoz. Ami pedig a korábbi játékostársaimat illeti, talán Cservenyák Tibivel beszélgetek a legtöbbet.

És persze ne feledjük, hogy volt ön is szövetségi kapitány, bár erről talán nem ápol túl szép emlékeket.

Igen, 1987 és 1989 között én készíthettem fel a válogatottunkat, a szöuli játékokon ötödikek lettünk, az 1989-es Eb-n, Bonnban viszont csak a kilencedik helyig jutottunk – a helyszínen azonnal lemondtam. Előzőleg a Világkupán harmadikként végeztünk, az Eb-n viszont kikaptunk Csehszlovákiától. Ez borzalmas élmény volt, de akkor is vallottam: a sikert és a kudarcot is el kell tudni viselni. 

Később jöttek az eredmények a görögökkel és a szerbekkel is, hogy azután ismét feltűnjék a válogatott mellett. 

Dénessel a tatabányai évek során kölcsönösen jól megismertük egymást, ő kért engem maga mellé, amikor 1997-ben kapitánnyá választották. Tizenkét évig dolgoztunk együtt, és hat évig sehova nem utaztam, mert Tamást feszélyezte a jelenlétem. Közben folyamatosan kétszeresen drukkoltam, hiszen a csapatért és Tamásért is izgultam, hogy jól menjenek a dolgaik. A válogatott mellett voltam három évig a másodosztályú Hódmezővásárhely mindenese is. Peking után viszont – 2009-ben – három évre elszerződtem Szegedre, ahol a LEN Kupa elnyerése volt a legjobb eredményünk, majd két harmadik hely is összejött a bajnokságban. A negyedik évben is megállapodtunk, majd egy hónappal később közölték: mégsem én vagyok az edző. Ez a „megoldás” a Vasasnál is előfordult! Egy edzőnek Magyarországon ilyesmire is számítania kell. Helyette Szaúd Arábiába, majd a londoni olimpia előtt az angol válogatott mellé hívtak. Végül a hatodik olimpiámon is ott lehettem, ahol mindenféle bizonyítási kényszer nélkül nézhettem végig a pólós meccseket. 

Hogy azután 2013-ban ismét összekerüljenek Kemény Dénessel. 

Ekkor az edzőképzésbe vágtunk bele. Előbb szövetségi keretek között vezettünk le háromszor kétéves turnust, majd 2019-ben a TF-en folytattuk. Mostanában kezdek barátkozni a befejezés gondolatával, elvégre mindjárt 78 éves leszek. 

Hogy végül befejezi, vagy tovább dolgozik, ez még nyitott kérdés. A párizsi olimpia pólós eseményei ettől függetlenül biztosan foglalkoztatják. Mi várható, mire számíthatunk? 

Jóslás nélkül, szakmai szemmel nézve a dolgokat, mindenképpen szót érdemel, hogy az elmúlt években utánpótlás-szinten sorozatban érték el a jobbnál jobb eredményeket a korosztályos válogatottjaink. Nagyon sok, igen tehetséges fiatalunk van, akikhez Varga Zsolt kapitányunk is jó kézzel nyúlt hozzá. Öt olyan csapat van a párizsi mezőnyben (szerb, horvát, olasz, spanyol, magyar), amelyek bármelyike megnyerheti az olimpiát. És akkor még nem említettem az évek óta igen veszélyes görögöket. Azért sem szabad jósolni, mert annyira egyformák a rivális csapatok, hogy kritikus pillanatokban, a legkisebb árnyalatokon dőlnek majd el az egyes összecsapások. A végül háromszoros olimpiai bajnok magyar válogatott meggyőződésem szerint 2004-ben, Athénban játszott a legjobban, a harmadik negyed 50. másodpercéig mégis a szerbek vezettek 7-5-re. Onnan viszont nem tudtak újabb gólt szerezni, így lett 8-7 a mieink javára. A 2012-es, londoni olimpián ez az árnyalat nem mellettünk szólt, miként legutóbb a vb-győzelmet követő Európa-bajnokságon sem. Az erőviszonyok fokozott kiegyenlítődése, az öt-hat esélyes miatt lesz különösen érdekes a torna, egyben veszélyes is a számunkra!

Jocha Károly