A magyar vízilabdázás számára 1912 fontos mérföldkő. Ez alkalommal ugrottak ugyanis először medencébe olimpián a mi válogatottjaink, amelynek mindenkori tagjai két ötödik helyezést követően elkezdték „szállítani” az érmeket. Összesítésben Magyarország válogatottja az olimpiák történetének legeredményesebb együttese a megszerzett 9 olimpiai aranyéremmel, amely mellett – eddig – még három ezüst- és négy bronzérem is érkezett (bár ezeket épp a 9 arany és a hagyományok fényében hajlamosak vagyunk kudarcként értékelni).

Az egyéni eredményességet elemezve elmondható, hogy négy olimpiáról éremmel hazatért játékosból nem sok akad – mindösszesen tízen vannak a pólótörténelemben, egy belga, hat magyar, illetve a legutóbbi, tokiói játékok óta három szerb. A magyarok közül Kárpáti György, Jeney László és Mayer Mihály után negyedikként Bodnár András érte el ezt a rendkívüli eredményt, később csatlakozott még a klubhoz Szivós István és Molnár Endre (Gyarmati Dezső az egyetlen ötszörös érmes).

Bodnár doktor Rómában (1960), Tokióban (1964), Mexikóvárosban (1968) és Münchenben (1972) egyaránt tagja volt a magyar vízilabda válogatottnak, és mind a négy helyszínen felállhatott a dobogó valamelyik fokára. (Ráadásul az ötödik is meglehetett volna neki…) Sajnos, ma már az egyetlen élő tagja az 1964-es, tokiói első helyezett nemzeti együttesnek, aki egyébként két Eb-, és egy vb-arany, továbbá egy vb-ezüst megszerzésében is fontos szerepet vállalt. Korántsem mellesleg benne tisztelhetjük az 1989-ben első ízben önállóvá vált Magyar Vízilabda Szövetség első elnökét.

Az orvosként is ugyancsak megbecsült kiválóság immár 83. évében jár, de változatlanul aktív. Otthonán kívül a legtöbb időt ma is fő „támaszpontján”, a kőbányai Bajcsy-kórházban tölti. Ennek ellenére kétszer is talált módot arra, hogy személyesen találkozzunk. 

– Számos korábbi funkciómat és tennivalómat leadtam már, de a kórház lesz az egyik utolsó – szögezte le nagyon határozottan az egykori klasszis irányító játékos. – Az epekövek eltávolításának specialistájaként mindmáig otthonos vagyok az orvosi pályán, ahol továbbra is szívesen dolgozom, bár már jó ideje nem operálok. Epehólyag és epeútköves megbetegedések gyógyításával foglalkozom.  

Ehhez jó szívvel gratulálok és további dolgos éveket kívánok. Ha kérhetem, váltsunk át a vízilabdára! Azon belül ugorjunk a téma közepébe: négy olimpián vett részt, négy kapitánnyal dolgozhatott együtt. Mondana néhány szót mindegyikről? 

Ahányan annyi félék voltak. 1960-ban Lemhényi Butykó kezében volt a karmesteri pálca. Okos, fineszes edző volt. Én eredetileg úszóként készültem Rómára, néhány hónappal előbb hívott át Butykó a vízilabdázók közé, ahol végül az utazó csapatba is bekerültem. Előfordult, amikor háromszor két órát is edzett bennünket. 1964-ben Laky Karcsi bácsi volt a kapitány, akinek határozott szakmai elképzelései voltak, mellette fanatikusan hitt az elvégzett munkában, 1962-től veretlen volt a csapat, erre az időszakra tette fel a koronát az olimpiai aranyéremmel. Ő volt az egyetlen kapitány, akit győzelem után váltottak le. 1968-ban Markovits Kálmán vezette a válogatottat; ő egy extra képességű ember volt. Korábban együtt is játszottunk, őt a világ egyik legjobb irányítójának tartom. Az utolsó olimpiai kapitányom, Rajki Béla bácsi egyfajta „feszes” ember volt, mindent a pulpitusról akart elintézni. Ő volt a kapitány 1952-ben és 1956-ban is, majd 1970-ig elég sok időt kihagyott, miközben a pólózás rengeteget változott. Mindene volt a fotó, a könyv, a film, kiválóan szervezett. Már az 1970-es Európa-bajnokságra készülve is éreztük, hogy kevés volt az elvégzett munka, ezért mi önként rátettünk egy lapáttal. Nyernünk kellett volna 1972-ben, Münchenben, ahol végül nekünk volt a legkevesebb vesztett pontunk. Tőle származik az a mondás, hogy a második hely már kudarc. 

Béla bácsi után egy egészen más vezetés következett. 

Gyarmati Dezső mellett ott volt az őt nagyszerűen kiegészítő Kárpáti „Gyurika”, aki mindent tudott a sportágunkról, de soha nem akarta vállalni az edzői munkával járó felelősséget. Edzőség helyett mindig szaktanácsadó volt; ideális kettőst alkottak Gyarmatival. Az első, 1973-ban, Belgrádban megrendezett világbajnokságon aratott győzelmünk helyére tette a dolgokat. Egyébként ott is én voltam a csapatkapitány, sőt, még az 1975-ös világbajnokágon, Kolumbiában is ebben a minőségemben lehettem ott. Montrealra (1976) is készültem, de nem kerültem a csapatba. Bár nem különösebb tragédiaként éltem meg az esetet, annyit azért talán mégis megérdemeltem volna, hogy beszélgessünk róla, miért nem jutottam ki ötödik olimpiámra? Ez mindmáig nem történt meg, és most már nem is fog.

Akkor hogyan vette észre, hogy már nem tartanak igényt Önre? 

A bukaresti torna után nem hívtak meg a válogatott edzésére. Ezt a villámhárító szerepét betöltő Gyurika közölte. Mivel én 1968-ban, az orvosegyetem elvégzését követően az I. Sebészeti Klinikára kerültem, ahol 1972-ben sikerrel tettem le a szakorvosi vizsgát, így a kórházban egyre több dolgom akadt. A sportágbeli megfeleléshez pedig mind többet kellett volna edzenem. Rendkívül sikeres klubomban, az OSC-ben Konrád János edzősége alatt, 1978-ban szép csendben visszavonultam. Utána két évig be sem léptem az uszodába. 

Visszaemlékezve a történtekre, mondana olyan neveket, akik akár sokkal többre is vihették volna, ha nem állják el az útjukat a náluk még jobb, klasszis játékosok? 

A legjobb válasz erre a kérdésre Konrád Sándor nevének említése, akinek posztján előtte volt a Rusorán Peti, a Dömötör Zoli, Gyarmati Dezső, Szivós Pista és Csapó Dudi. Határozottan emlékszem arra, amikor 1965-ben Budapest adott otthont a Főiskolás Világjátékoknak, a magyar pólósoknál három Konrád-testvér (Sándor, János és Ferenc) is csapattag lett. 

A magyar vízilabdázás szerencsére bővelkedett kitűnő játékosokban. A Gyarmati-éra alatt például Csapó és Faragó is világklasszissá nőtte ki magát. Összehasonlítaná őket? 

Ez egy lehetetlen vállalkozás lenne részemről. Mindkettőnek más és más volt az erénye. Csapónak legnagyobb pozitívuma az volt, hogy érdemben tudta helyettesíteni Szívós Pistát. Faragó pedig az egyik legjobb és legszínesebb egyénisége ennek a sportágnak. Ha valaki ragaszkodik hozzá, hogy rangsoroljam őket, akkor azt válaszolom: kettejük közül Szívós Pista volt a legjobb. 

Mégis, mi volt a példátlan magyar pólóssikerek alapvetése? 

Az, hogy a játékot döntően meghatározó posztokon mindig adottak voltak az extra játékosok. Az elsődleges követelmény az, hogy legyen egy jó kapus, egy jó irányító és egy jó center egy csapatban. Ha ők adottak voltak, köréjük lehetett építeni az együttest. 

A jelenlegi kapitány, Varga Zsolt számára is megvannak ezek a meghatározó egyéniségek? 

Nem könnyű az ő helyzete az olimpiai csapat kijelölésénél. Huszonegyes kerettel kezdte a felkészülés utolsó szakaszát, de végül csak tizenhárman maradhatnak. Két kapust és tizenegy játékost nevezhet és a tizennyolcat leszűkíteni tizenegyre – ez óriási feladat. Nem biztos, hogy az abszolút legjobbak utaznak, miként az is bizonytalan, hogy a kiválasztottak ott, az adott játéknapokon éppen a legjobb formájukban tudnak-e majd teljesíteni. Ez minden csapatjátékban gond a mindenkori kapitányok számára. Az én fejemben megvannak azok a játékosok, akikkel én utaznék ki, ha kapitány lennék. Zsolt egy intelligens, felkészült szövetségi kapitány. A legfontosabb kérdés az, hogy megvan-e neki az a kulcsembere, akire úgy tud fenntartás nélkül támaszkodni, mint például ahogyan a Kemény Dénes tudott a Benedek Tiborra vagy éppen rá, Varga Zsoltra számítani? Hogy megvan-e neki a választottjai között az ő Varga Zsoltja? Az az ember, aki össze tudja fogni játékostársait, akiket egy válogatott edző nem biztos, hogy mindig közös nevezőre tud hozni. 

Akkor nevek nélkül beszéljünk konkrétan: mire tartja képesnek a férfi vízilabda válogatottat? 

A legjobb négy közé jutás nálam alapkövetelmény, de én ezt a legénységet a döntőbejutásra is alkalmasnak tartom. A többi majd az olimpián kiderül. 

Váltsunk témát, beszéljünk azokról a szerepkörökről, amelyeket sportvezetőként töltött be.

Edzőnek többször is hívtak, de én soha nem akartam az lenni. Szövetségi kapitány is lehettem volna, de nekem az orvosi hivatás jelentette a pályát. 1982-ben keresett meg Ruza József, az úszószövetség akkori főtitkára azzal, hogy lennék-e a vízilabda szakág alelnöke? Ezt a felkérést a sportot nagyon értő Frenkl Róberttel volt konzultálás után elvállaltam, így az úszók alelnöke, egyben vízilabda szakági elnök lettem. Később a LEN-ben megalakult orvosbizottságba is beválasztottak, ahol évtizedekig tag voltam. Az 1989-ben önállósodott vízilabda szövetségben 1992-ig töltöttem be az elnöki posztot. Ehhez olyan emberekre volt szükség, mint Kiss Ottó főtitkár vagy Salamon Ferenc, a LEN és a FINA technikai bizottságának a tagja. Sajnos, éppen abban az időben – a feltételek biztosítása ellenére – vízilabdában nem jöttek a várt eredmények. 

A Mező Ferenc Alapítványról nem feledkezhetünk meg. 

Ez a feladat kicsit testhezállóbbnak bizonyult. Ennek alapjait Lemhényi Dezső rakta le. A legfőbb célkitűzés az volt, hogy a komoly nemzetközi sikereket elért, egykori sportolók köré olyan szociális hálót tudjunk felépíteni, amire nekik égetően szükségük van. Legyünk őszinték, akik nem szereztek pályafutásuk során legalább olimpiai bronzérmet, azok közül elég sokan kritikus anyagi helyzetbe kerülhetnek idős korukra. Ennek a szociális célokat megvalósító szervezetnek 2007-ig, Zsivotzky Gyula haláláig voltam a vezetőségi tagja, utána választottak meg elnöknek. A Sport Közalapítvány 2011-ben megszűnt, feladatait átvette a MOB égisze alatt működő bizottság, amely apránként mindig jobb körülmények között végzi a dolgát, s amelyet továbbra is én vezetek. Jelenleg mintegy negyven olyan, korábban sikeres sportembert tartunk nyilván, akik támogatása több szempontból is indokolt. Többségük olyan nyugdíjas, akiknek egészségügyi problémái is vannak. Az ő kezelésükre több kórházzal van szerződéses megállapodásunk, őket ezen az úton is tudjuk segíteni. 

Ön, mint abszolút sportértő és a sportélet eseményeit követő egykori világklasszis, mit vár az ötkarikás játékoktól? Vannak-e például kedvenc sportágai vagy versenyzői? 

Biztos vagyok benne, a magyar küldöttség hagyományosan jó szereplése folytatódni fog. A vízilabda mellett a kajakosok, a vívók és a sportlövők eseményeit különös figyelemmel fogom követni. Megkülönböztetett kíváncsisággal várom Milák Kristóf szereplését, miként azt sem titkolom: nagyon fogok neki szorítani a minél jobb eredmény eléréséhez. 

Mit lehet tudni dr. Bodnár Andrásról, a civil emberről? 

Feleségemmel, dr. Herendi Ildikóval az egyetemen ismerkedtem meg. Ő belgyógyász-kardiológusként még szintén aktív. Egy fiam és egy lányom van. Mindketten családosak, így három unokámnak is örülhetek. A két leányka díjlovaglóként sportol, a fiúcska az YBL serdülőknél pólózik.                                       

Jocha Károly