Eddig két komolyabb nemzetközi tornán méretett meg Varga Zsolt átformált válogatottja – tavaly szeptemberben, a spliti Európa-bajnokságon öt meccs szárnyalás után a hazaiak elleni finálé elvesztése miatt kicsit keserű szájízzel tértünk haza Horvátországból, bár a júniusi vb-kudarc után üdítő volt látni a fiatal gárda magas színvonalú vízilabdáját. Most, a szezon kellős közepén megvívott Világkupa-selejtezőn jóval vegyesebbeknek hatottak a benyomások, mégis, a horvátok elleni győzelem és az ezzel kivívott szuperdöntő éppenséggel inkább a boldogsághormonokat szabadíthatja fel a szurkolókban.

Varga Zsolt ugyanakkor távolról sem gondol a kedd estére happy endként – elvégre nem ért véget semmi, csak magunk mögött hagytunk egy fontosabb állomást. „Van egyfajta folytatólagosság a nagyobb versenyek között, hiszen lényeges, hogy vigyük tovább a jó elemeket, hogy ha tavaly begyakoroltunk egy védekezési szisztémát, akkor azt próbáljuk meg most is használni – a hangsúly azonban mégis a fejlődésen van, csapatszinten is, és egyénileg is.”

A Világkupa-selejtező előtt Varga Zsolt arról beszélt, hogy látni akarja a fiatalokat téthelyzetben, miképp reagálnak, hogyan teljesítenek nyomás alatt. Nos, különösen az olaszok, az amerikaiak és a horvátok elleni mérkőzésen erre bőven volt alkalma a szakvezetőnek.

„Most még nehezen tudnék egyértelmű választ adni, hogy azoknál a posztoknál, ahol azért keresgélés zajlik, mennyit léptem előre, ugyanakkor számomra ennél sokkal lényegesebb, hogy a fiatalok együtt játszva fejlődjenek, illetve újra és újra téthelyzetbe kerülve megtanulják kezelni a stresszhelyzeteket. Mert lehet, hogy először még hibáznak, mert túl feszültek, de legközelebb már nem, és harmadszor már nem csak hogy nem hibáznak, de hoznak egy olyan megoldást, ami győzelmet ér. Azaz mindenekfelett áll, hogy épüljenek a játékosok, hogy legyen meg a türelem és a hit. Ha az első komolyabb hiba után elkaszálsz valakit, és a következő alkalommal nem adod meg az esélyt, sohasem fogod megtudni, mire képes igazán egy fiatal. Tudnunk kell megengedni, hogy hibázzanak, pofonokat kapjanak, mert csak így tanulnak és fejlődnek. Úgy nagyon kevesen választódnak ki, hogy hiba nélkül teljesítenek. Igenis egy elrontott helyzet, sőt, egy elrontott meccs is benne van egy játékos épülésében.”

Bár név szerint nem említette a kapitány, de a szavaira komolyan rímel Vigvári Vendel elmúlt hete: az egyik legnagyobb tehetségnek tartott pólósunk az olasz meccs hajrájában, amikor esély adódott az egyenlítésre, kétszer is elvesztette a labdát emberelőnyben – nem csoda, hogy a lefújást követően előbb a kapufát verte dühében, majd mintha a könnyek is előbuggyantak volna, miközben a medencepartra támaszkodva emésztette magát lehajtott fejjel... Ám a kapitány egy pillanatra sem engedte el a kezét, Vendel pedig a horvátok elleni mérkőzésen pontosan akkor engedte el a létező legjobb ütemben a labdát, amikor a legnagyobb volt a nyomás: 10-10-nél, miután a horvátok visszajöttek 6-10-ről, elvett góljaink, kontrafault-hegyek és emberelőnyök hullámain lovagolva, a nézők őrjöngtek, azaz épp ránk készült szakadni a plafon, ám Vigvári gólja véget vetett a nagyszabású feltámadásnak, és visszafordította a mérkőzést.

Természetesen Zalánki Gergő hét gólja is sokat nyomot a latban – ugyanakkor balkezesünk arról híres, hogy jeges hidegvérét csak egészen kivételes helyzetekben veszíti el, azaz akkor is tökéletesen nyugodtan és reálisan értékel, amikor más esetleg a felhők fölött repkedne. Az amerikaiak elleni meccs után közölte, nagyon úgy festett, mintha nem akarnánk annyira nyerni, azaz a horvátok ellen akkor lehet esélyünk, ha minden idegszálunkkal a győzelemre törünk. Huszonnégy órával később tömören foglalta össze a két találkozó közötti különbséget: „A legnagyobb baj, hogy talán lebecsültük az amerikaiakat, és nem először – de talán most végre megtanultuk a leckét. A horvátokról tudtuk, hogy nagyon jó csapat, itthon játszanak, épp ezért ebbe a meccsbe olyan mentalitással álltunk bele, ami elvárt egy válogatott csapattól.”

Ugyanezt visszhangozta a háromgólos Manhercz Krisztián is. „Nyilván leültünk az amerikaiak elleni mérkőzés után, és megbeszéltük, hogy akkora gödörbe kerültünk, amit a magyar vízilabda nem engedhet meg magának. És ez kellően kell dühítsen mindenkit, mert tartozunk annyival a szurkolóknak, meg persze magunknak is, hogy mindent beleteszünk a horvátok elleni meccsbe. És látható volt, hogy miközben akadtak extraklasszis teljesítmények, mint Zalánki Gergőé vagy Lévai Marcié, az egész csapat nagyon komolyan odatette magát, különösen védekezésben.”

Lévai Márton egyébként egészen elképesztőt produkált: 13 védés egy meccsen igen komoly produkció a modern vízilabdában, pláne egy horvátok elleni összecsapáson: az 57 százalékos védési mutatója döntően járult ahhoz hozzá, hogy a hazaiak 18/6-os emberelőnyös mutatóval zártak. Utóbbiban még benne volt Vámos Márton is, aki nem kevesebb, mint négy horvát fórt tett tönkre tökéletes ütemű labdaszerzéssel vagy odapiszkálással: mindezt úgy, hogy az előző nap egy blokkolásnál a labda elvitte a lövő keze mutatóujját, azaz nem véletlen, hogy mindössze egyszer vállalkozott (azt is elvették...) – képtelen volt ráfogni a labdára, de közölte, mindenképpen játszani akar, mondván, „nem árt, ha ott vagyok védekezésben, és ledarálok néhány embert”. A horvátok persze nem tudták, hogy Marci most csak passzolni fog, ezért folyamatosan a nyakán lihegtek, elvégre féltek tőle is, mint a tűztől; Zalánki Gergő viszont tisztában volt vele, hogy most neki kell szállítania balkezes társa helyett is, és ennek megfelelően teljesített.

A horvát kapitány, Ivica Tucak persze füstölgött egy sort a találkozó végén: „Az elején rontottuk el az egészet! Tízből három előnyt lőttünk be, onnantól kezdve csak kapaszkodtunk. Azt jó volt látni, hogy a csapat ismét megmutatta a karakterét, hiszen sikerült visszajönnünk. Nem mondom, hogy briliánsan játszottunk, sőt, de volt hajtás, küzdés, és azért tudtunk javítani a játékunk színvonalán, bár támadásban sok volt a kapkodás. Hátul meg Zalánki szimplán kinyírt minket. Ő csak vasárnap csatlakozott a magyarokhoz, ebből látszik, hogy egy pihent világklasszis micsoda érték egy ilyen sorozat utolsó mérkőzésén.”

Az biztos, hogy balkezesünk hét gólja ügydöntőnek bizonyult – megint más kérdés, hogy a szuperdöntő mennyire illeszthető majd be a világbajnoki felkészülésbe, elvégre Los Angeles épp a másik irányba van mínusz kilenc órányira Fukuokához képest, márpedig a fináléra utazó csapattagoknak a hazatérést követően öt nap után irány Japán, ahol a plusz kilenc órára kell majd átállniuk. Varga Zsolt fejében több variáció van a helyzet kezelésére, de mint mondja, júniusig bőven lesz ideje átgondolni, melyik opcióra essék a választás.

Ami biztos: a negyeddöntőt a B-csoport másodikjával, az olimpiai ezüstérmes görög csapattal vívjuk majd, miután Podgoricában néhány meglepő eredmény miatt hasonló holtversenyes kavarodás alakult ki, mint nálunk. Itt a szerbek legyőzték a spanyolokat büntetőkkel, majd ugyanígy kikaptak a grúzoktól, így Montenegrónak egy háromgólos siker kellett volna, hogy kiüsse a görögöket, de csak kettővel tudott nyerni, így a házigazda ott is lemaradt a továbbjutásról...

Világliga-selejtező, Divízió I
A-csoport: 1. Olaszország 15 pont, 2. Egyesült Államok 9, 3. Magyarország 9, 4. Horvátország 9, 5. Japán 3, 6. Franciaország 0
B-csoport: 1. Spanyolország 13, 2. Görögország 9, 3. Szerbia 9, 4. Montenegró 9, 5. Grúzia 5, 6. Ausztrália 0

Szuperdöntő, Los Angeles (június 30–július 2.)
Negyeddöntők
Spanyolország–Dívízió II továbbjutója
Egyesült Államok–Szerbia
Magyarország–Görögország
Olaszország–Divízió II továbbjutója
A folytatásban az olaszokkal vagyunk egy ágon. A Divízió II nemzetközi tornáját Berlinben rendezik, május első hetében az európai tornáról továbbjutott német és román csapat, valamint a többi kontinensről nevezett gárdák részvételével.