A kiteljesedés közelében, avagy olimpiai dobogóra vezette a női pólót

2021. szeptember 01. 08:00

Hat évvel ezelőtt nevezték ki szövetségi kapitánynak, azóta egy kivétellel minden világversenyen a legjobb négy közé vezette a válogatottat. Sikerült neki az olimpiai dobogóra is felvezetni a csapatot. Múltról, jelenről, jövőről, érzésekről, vágyakról, kiteljesedésről beszélgettünk Bíró Attilával. Nagyinterjú.

Fotók: Derencsényi István/MVLSZ

Kereken hat éve, 2015. szeptember 1-én kezdted a munkát, első interjúdat kapitányként nekem adtad, emlékszel a felütésre?
Hogy szép feladat vár rám?
Jó a memóriád. De arra emlékszel-e, milyen képpel illusztráltuk az anyagot?
Fogalmam sincs.
Jobb híján egy korábbi tévéinterjúból kiszerkesztett fotóval.
Nem emlékeztem. De az kétségtelen, nem nagyon volt arra ok előtte, hogy fotókat készítsenek rólam itthon. Új-Zélandra meg valahogy sohasem tévedt magyar médiamunkás.
Most többszáz fotó közül szemezgethetünk - nagyot változott körülötted a világ...
Mert tényleg szép feladatot kaptam.
A papíron hat év érzésed szerint is hat év?
Ha oda akarsz kilyukadni, nem érzem magam hat évvel öregebbnek. Lehet, hogy a külső mást mutat, hogy több az ősz hajszál, de akkor sem. Sőt azt kell mondjam, a lányokhoz sokkal inkább hozzá lehet fiatalodni, mint előtte gondoltam.
„Aki hosszú életet akar, ne menjen a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányának."

Valamelyik tokiói meccsünk után mondtam, elsősorban arra utalva, hogy bizony nem feltétlen stresszmentes a feladat. Ugyanakkor összességében a hat év olyan nyomokat hagyott bennem, amelyek egyértelműen fiatalították a lelkemet. Ennek az az oka, hogy sokkal több volt a siker, a pozitív élmény, mint a negatív, amit jól mutat, hogy egyetlen világversenyt leszámítva mindegyikem a legjobb négy között végeztünk. Rajtunk kívül csak az amerikai válogatott mondhatja el ugyanezt magáról, ami jól mutatja, nem egyszerű manapság női pólóban sem a legjobbak közé verekedni magad. Stílszerűen valóban szép feladat.
Számodra a kiteljesedést jelentette? Gondolok elsősorban arra, hogy anno bevallottan megcsömörlöttél a férfi vízilabdától, és feladatot kerestél a nőiben.
Azt hiszem, igen. Kilenc évig voltam klubedző, irányítottam az OSC-t és az FTC-t, de nem adatott meg, hogy jó feltételek között, érmeket kitűzve dolgozhassak. Akkoriban ennél a két csapatnál közel sem volt olyan rózsás a helyzet, mint manapság. Falakba ütköztem, azt éreztem, igen, jól fogalmaztál, hogy nem tudok kiteljesedni. Kimentem Új-Zélandra, egy kérésem volt: a női vízilabdában dolgozhassak. Ezt akceptálták, így kezdődött minden.
Ergo készültél arra, hogy egyszer majd egy nagycsapatot, adott esetben a magyar női válogatottat irányítod? Mert ha jól sejtem, a kitejesedést nem Új-Zélandon tervezted.
Természetesen azért dolgoztam, hogy mind többet megtudjak a női szakágról, hogy igen, alkalomadtán egy érmekért harcoló csapatnál kapjak munkát. Hogy aztán ez a válogatott lett, a sors kegyes ajándéka.
Szóval kiteljesedhettél?
A maximális kiteljesedés akkor jön el, amikor nyersz, amikor felérsz a csúcsra - ez keveseknek adatik meg. Kinevezésem után nem sokkal Európa-bajnokságot nyertünk Belgrádban, gyorsan történt minden, azóta nem sikerült a dobogó tetejére vezetni a csapatot. Némi hiányérzet munkálkodik emiatt bennem, ami jól ötvöződik az ambíciókkal, a még mindig nem százszázalékosan beérő csapatommal, amellyel a következő években egyértelműen nyerni lehet valamit. A teljes kiteljesedés tehát a reményeim szerint még várat magára, még egy Európa-bajnokságot, vagy éppen világbajnokságot, olimpiát lehetne nyerni, ez volna a mennyország, szeretném megélni.
És a tokiói bronz?
Komoly eufória. Korábban öt olimpián próbálkozott a válogatott érmet szerezni, az egyiknek ráadásul aktív résztvevője voltam, így tudom, mennyire akarta már ezt a teljes szakág. Az, hogy sikerült, fantasztikus történet, hogy úgy mondjam, a majdnem tökéletes kiteljesedés.
A teljes is benne lett volna?

Éremért mentünk, de valljuk be, a maximumközeli eredmény az ezüst lett volna. Az amerikai válogatott nem véletlenül lett megint a legjobb, még mindig domináns a szerepe. Mindazonáltal az is érzékelhető, hogy a mezőny közelebb került hozzájuk.
Legyőztük őket.
Csoportmeccs volt, az esetleges döntőben ezerszer nehezebb dolgunk lett volna. Noha azt bátran kijelenthetem, nekik meg jobban meg kellett volna izzadniuk ellenünk, mint tették a spanyolok ellen. De ezek persze csak szavak, a lényeg, hogy hosszú idő után igazolódott az, amit korábban többször elmondtam: őket is el lehet kapni, képesek vagyunk rá. Az elkövetkezendő idők adnak arra választ, hogy mindez egyszeri volt, vagy mostantól valóban sikerül velük ki-ki meccseket vívni.
Ha végig megyünk a tokiói úton, mit tudsz mondani a nyitómeccsről?
Noha mindig csak a következő mérkőzésre koncentráltunk, tudtuk, hogy egy reménybeli elődöntő miatt fontos az oroszok elleni eredmény. Két és fél negyedig talán a legjobb játékunkat mutattuk, magabiztosak voltunk. Az utolsó negyed ellenben érthetetlen lett számomra. Megfogtak bennünket, mi pedig az első meccsen kicsit még törékenyek voltunk, így kiengedtük az egyik pontot a kezünkből. Igyekeztem nem foglalkozni a játékvezetőkkel, úgy voltam vele, nekik is az első meccsük volt, ők is bakiztak...
Kezdődhetett a számolgatás, írhatnám, ha nem ismernélek annyira, hogy ez nálad nem így megy.
Sokan tényleg azt hitték, az amerikaiak ellen a szűk vereség a cél, hogy így előzzük meg az oroszokat. De mi teljesen másként álltunk ahhoz az összecsapáshoz, szentül hittük, sikerül pontot, pontokat rabolni a címvédőtől. Természetesen a mérkőzés előtt az egy pontot is aláírtam volna. Kettő lett belőle, nem szomorkodtunk. De tisztában voltunk azzal, hogy a tét közel sem volt akkora még, mint később lesz, igazság szerint ez mentálisan érezhető volt az egész meccsen. Hajtottak az amerikaiak, mentek előre, ugyanakkor azon a napon mi jobbak voltunk.
Időutazásunk aztán száznyolcvanfokos fordulatot vett, a japánok legyőzése után kikaptunk a kínaiaktól. Sokak számára bullshitgyanús, de a kötelező interjúk után egyetértettünk: ez most jól jött...
Igen, mert bármennyire szeretnénk verhetetlenek lenni, bármennyire fáj minden vereség, egy ilyen hosszú tornát még nem tudunk rosszul sikerült mérkőzés nélkül lehozni. Mindig az a kérdés, hogy az efféle összeomlás mikor jön. Említettem, hogy egyszer nem jutottunk a hat év alatt világversenyen a négy közé. Igen, mert a 2017-es, hazai világbajnokságon a lehető legrosszabbkor, a negyeddöntőben blokkoltunk. Ha megnézzük a többi tornánkat, mindig voltak gyengébben sikerült mérkőzéseink, még a megnyert Európa-bajnokságon is. Tokióban kétségtelenül a kínaiak ellen csúszott ki alólunk a talaj. Ott jött ki a csapatból a szellemi fáradtság, a fásultság, képtelenek voltunk felpörögni.
Hogy értetek el, hogy a lelkeknek nem okozott traumát? Mert azért voltak nagy sírások.
A szakmai stáb jól kezeli az efféle helyzeteket, nem véletlenül fordítunk sokat a lányok mentális felkészítésére is. Gyorsan tiszta lapot nyitottunk, tisztáztuk, hogy a helyzetünk nem lett rosszabb, a negyeddöntőben így is, úgy is nehéz ellenfél vár ránk. Ez a pofon tényleg jókor jött.
Megkockáztatom, hatéves periódusod legjobb, legösszetettebb mérkőzését vívtuk aztán a hollandok ellen.
Az Európa-bajnoki döntő, vagy a riói, 1-5-ről megfordított negyeddöntő sem volt kisebb bravúr, de igazad van, ez a meccs is az élre kívánkozik.
Azért bátorkodtam így fogalmazni, mert kristálytisztán visszaköszönt mindaz, amit éveken keresztül szajkóztál a felelősségvállalásról, arról, hogy nem lehet mindig Keszthelyi Ritától várni a megváltást. A világ legjobbjának sohasem választott világ legjobbja a meccsen nem lőtt gólt, mindössze kétszer lőtt kapura, és bár védekezésben szokása szerint klasszisteljesítmény nyújtott, de a támadások ezúttal nem feltétlen róla szóltak.

Ez így van, miként az ő klasszisa gólok nélkül is tetten érhető a vízben, mindig érezni, ha bent van. Amúgy a budapesti vébé óta éreztem, egyszer jön majd egy ilyen meccs. Éreztem, tudatosan készültem rá, tudatosan készítettem erre a csapatot. Akkor, Kanada ellen olyan szinten kétségbe estünk, hogy a két-három góllövő játékosunknak nem megy, hogy mindenki blokkolt. Elhatároztuk, ez így nem mehet tovább, muszáj, hogy éreztessük a keret minden tagjával, itt mindenkinek bele kell tennie valamit a közösbe. Univerzális, több poszton bevethető játékosoknak volt csak esélyük olimpiára utazni.
Ez a megálmodott csapat volt?
Abszolút. Ez már nagyon nagy vonalakban hasonlít arra, amit elképzeltem. Jól tudtam forgatni, centereket bekkeltetni, bekkeket centereztetni, széleket cserélgetni. A 2016-os csapatunk egyéniségekben erősebb volt, több kimagasló játékossal rendelkezett, míg a tokiói fiatalabb, a szó klasszikus értelmében nagybetűs csapat volt. Nagy erénynek mondanám, hogy nem voltunk egypólusúak, elbírta mindenki azt a súlyt, amit tudatosan rápakoltunk, nem ijedt meg senki a legfontosabb pillanatokban sem a felelősségtől. A támadójátékot említetted, abból a tekintetből joggal, hogy és igen, ebben jól látszott mindez, de a védekezésben legalább ennyire visszaköszönt. Meccseként átlagban hatot blokkoltunk, emberhátrányos helyzeteinket hetvenegy százalékban kivédekeztük, ami jól mutatja az egységet. Eszméletlen munka van mögötte, jónéhány felkészülési torna, edzőmeccs, amelyeken mindent kipróbáltunk. Volt, ami működött, volt, ami nem.
Automatizálni kellett az olimpiára?
Igen, éppen ezért, miként tavaly is említettem, nekünk valahol jól is jött a halasztás. Fiatal csapatunk kapott egy plusz évet. Ezt jól használtuk ki, sokat voltunk együtt, így a legkisebb rezdülésekből ismertük egymást, a keret minden tagja tisztában volt a szisztémával, voltaképpen kijelenthető, könnyebb dolgom volt, mint öt évvel ezelőtt.
Mennyit változtál?

Talán nem hangzik nagyképűnek, de ahogy a csapat fejlődött, én is fejlődtem vele. Ebben nagy szerepe van a stábomban Tóth Lacinak és Áts Bercinek, akik komoly támogatást nyújtottak. Sohasem köntörfalaztak, mindig őszintén elmondták a véleményüket, akkor is, ha az speciel nem egyezett az enyémmel. A döntéseket természetesen én hoztam meg, de jó, hogy volt egy ilyen kontroll.
Mi az, ami nem működött az elődöntőben?
Erre nem könnyű válaszolni.
Miért?
Mert tulajdonképpen sok minden jól működött. Tudom, a végeredmény tudatában ez ellentmondásos, de tényleg rossz szavam sem lehet arra a mérkőzésre. A védekezésünk remek volt, a kilenc emberhátrányból nyolcat megfogtunk, Aldára sem lehetett panasz, a nyolc kapott gólt Spanyolország ellen voltaképpen bármikor aláírnám. Így is kikaptunk, ami nyilvánvalóan a támadásokra nézve lehet kritika. Rosszul értelmezték a lányok a bátorságot, kicsit felelőtlenek voltak, nem a megfelelő időben, korán vagy későn döntöttek. Hibák persze mindig vannak, rossznak ezért nem is mondanám a teljesítményünket. A történet egyszerű: per pillanat a spanyolok a két centerükkel, a két balkezesükkel, az erős külső sorukkal ennyivel jobbak nálunk.
Jobbak vagy rutinosabbak?

Komplettebbek. Ahhoz, hogy egy ilyen magas hőfokú és nagy téttel bíró mérkőzésen legyőzzük őket, extra kell. Most nem jött. De nem aggódom, biztos vagyok benne, hogy az utolérés fázisában, annak a végén járunk, és lesz ez még fordítva is. A rutint említetted, teljesen jogosan, hiszen a mostani csapatuk fele ott volt kilenc éve a londoni olimpia döntőjében. Ennek ellenére legyőzhettük volna őket, kicsi hiányérzet még mindig van, hogy nem sikerült.
A hiányérzet hála istennek itt megállt. Amit elvett a sors a riói bronzmeccsen az oroszok ellen, most visszaadta?
Érdekes, de egyetlen percig sem éreztem, hogy baj lehet. Annak ellenére sem, hogy tipikus egygólos meccs volt, hiába nyertünk a végén kettővel.
Amikor a végén Magyari Alda védett, és látva az üres kaput bátran célzott, többen kiabálták neki, hogy „Alda, neeeee!" Mert ha kimarad, ugye...
Én nem tartoztam közéjük. Sőt örültem, hogy volt benne kurázsi. És tudod miért?
Mert szereted a vagány játékosokat.
Szeretem, és egyáltalán nem féltem attól, hogy ha esetleg nem sikerült a dobása, akkor a maradék néhány másodpercben baj lehet.
Szóval nem rémlett fel a riói parti, amikor szintén kézben volt már az érem.
Egyáltalán. Végig azt éreztem, annyira egyben vagyunk, annyira akarjuk, annyira a mi napunk ez, hogy biztosan nyerünk. Korábban többször megremegtek a kezek fontos pillanatokban, be kell valljam, de ezen az olimpián szó sem volt ilyenről. Kína és Spanyolország ellen sem ezért veszítettünk. Azokon a meccseken inkább a megfontoltság, a rutin hiányzott, de erről ugye már beszéltünk. A bronzmeccs az elejétől a végéig a miénk volt, ezt az orosz kolléga is elismerte. Rióban is hasonlóképpen volt, ám ott sajnos hiányzott valami ahhoz, hogy a végén megőrizzük az előnyt. Ezúttal minden klappolt. Ilyen a sport.
Önkívületben ünnepeltél, emlékszel?

Többen mondták, vissza kellett néznem, mert sok minden nem rémlett.
Pátoszos, hogy az egész magyar női vízilabda sikere a bronzérmetek? Egyáltalán éreztél bármilyen nyomást, hogy most végre sikerülnie kell?
Nézd, valóban megérdemelte már a szakág, hogy olimpiai érmet szerezzen. De azt tudjuk, a meccseken ez semmit sem számít. Nem a nyomást, sokkal inkább a vágyat éreztem mindenki részéről. A klubokban komoly munka zajlik, sikerült az eltelt időszakban olyan rendszert kialakítani a magyar női pólóban, amely hozzájárult ahhoz, hogy esélyünk egyen a sporttörténelmi éremre. Eljutottunk oda, hogy a válogatott bárki ellen eséllyel veszi fel a küzdelmet. A 2017-es világbajnokság után elkezdett csapatépítés sikerrel járt, a fiatal csapat már az első olimpiáján beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
A kulcsszó a fiatal csapaton van, főleg akkor, amikor a következő olimpiáig már csupán három év van hátra.
Fantasztikus eredményt értünk el, talán még le sem ülepedett, de bízom benne, hogy a következő években tudjuk ezt még überelni. A remény táplálja az is, amit Sibenikben, a helyszínen láttam. Az U17-es Európa-bajnoki bronzérmes csapat, vagy a nyár elején U15-ös Ebét nyerő csapat is bizonyította, az utánpótlásban is van potenciál. Ezek az eredmények felettébb bíztatóak a jövőre nézve. Mert a válogatott nagyvonalakban kész van, de pár poszton frissíteni kell, én pedig előszeretettel adok lehetőséget a fiataloknak.
Újabb szép feladat, igaz?

Nagyon szép lenne.



Junior vb: Magyarország-Németország 12-5 (Fotók: Dobos Sándor)
Játékvezetői este a Duna Arénában
Közreműködők, egyesületek
Bizottságok