Sohasem tudjuk meg, mit lett volna, ha az eredeti időpontban, 2020-ban rendezik meg az olimpiát, akkor, amikor férfiválogatottunk kvázi „friss" Európa-bajnokként, ereje teljében várta az eseményt. Szubjektív műfajt lévén engedtessék meg, hogy azt állítsuk, tippünk szerint rosszabb helyen nem végzett volna, mint 2021-ben... Félreértés ne essék, nem afféle hiányérzet mondatja ezt velünk, hiszen láttuk, minden nap láttuk a Tatsumi-uszodában, hogy a nemzetközi elitmezőny mennyire közel van egymáshoz, ergo a bronzéremért is tenni, alkotni kellett.
Csak azt a görögök elleni meccset játszhatnánk újra, ugye.
Azt a görögök ellenit, amely elvette az esélyt attól, hogy a sportág korszakos nagy alakja, Nagy Viktor pályafutása a legfényesebb medáliával koronáztasson meg, hogy Märcz Tamás Gyarmati Dezső nyomdokaiba lépve játékosként és szövetségi kapitányként is csúcsra érjen, hogy harcba szállhasson a magyar válogatott a tizedik aranyért. Három év múlva, Párizsban persze újfent lehet egy próbát tenni, minden bizonnyal ebből a csapatból többen új esélyt kapnak (Manhercz Krisztiánt csak azért emeljük ki, mert ezen az olimpián kétségkívül a nemzetközi klasszis védjegyet állította ki magáról), mégis, annyira jó lett volna látni a társaságot a fináléban, egy klasszikus szerbek elleni ütközetben.
A felemlegetett elődöntő oka nem véletlen: azon a találkozón szó szerint leblokkolt a társaság, és minden tiszteletünk a roppant szimpatikus Theodoros Vlachos mester és csapata iránt, de valahogy tényleg az az ember érzése, hogy ha újra játszhatnánk... Mindez persze csupán puritán okoskodás, a sportban nincs is helye, ugyanakkor némiképpen talán érzékelteti, közel volt a finálé. Közel, hiszen sokáig minden úgy alakult, ahogy előzetesen óhajtottuk, álmodtuk, avagy a döntőig nem kellett játszani a szerb, a spanyol és az olasz alakulat ellen sem. A bronzmeccs, és persze a horvátok elleni negyeddöntő igazolta, volt muníció az együttesben, a kapitány nem véletlenül volt optimista az elutazás előtt.
Mindazonáltal, ha a szívünkre tesszük a kezünket, a tornán végül a látottak alapján reális helyen zártunk.
Tekintve, hogy a fentebb citáltak szerint, miként öt éve Rióban, Tokióba is összesűrűsödött a mezőny, az örömtüzek elhagyása mellett búslakodásra sincs okunk. A sport ilyen, ráadásul az ötkarikás légkör az elmúlt két olimpián valamiféle megfoghatatlan mederbe tereli a férfi vízilabdatornát, a korábbi látott különbségek eltűnnek a felek között, lefutott mérkőzés tulajdonképpen csupán Dél-Afrika ellen borítékolható, a többin kaparni kell.
Dicshimnusz amúgy azért sem zeng, mert a mércét nem csak az elődök, hanem Märcz Tamás együttese is magasra tette, ami önmagában jelzi, milyen markáns válogatottról is volna szó, arról nem beszélve, hogy ismerve az urakat, kijelenthető, a bronzérem megszerzésért nem is várja az ódákat. Ám az is egyértelmű, hogy az olimpiai medáliának értéke, mindegy milyen a színe, hatalmas, a játékosok, bármennyire is magyar férfi vízilabdázást aranyos bűvkörében nőttek fel, büszkén mutathatják majd gyermekeiknek, unokájuknak, látjátok, én ott voltam 2021-ben, Japánban, a XXXI. nyári olimpián.
Mert azt se feledjük, ahhoz, hogy ez összejöhessen, a tizenhárom vízilabdázónak rengeteget kellett melóznia, a vírussal megterhelt időszakban, nem egy esetben hetekig tartó fekvés, gyógyszerkúrák után újra nekibuzdulnia. Szóval összetett a kép, számtalan egyéni történet, hogy aztán az élmények leülepedése után újra elkezdhessünk álmodni.
Mi álmodni, ők dolgozni. 
Ördögi körfogás ez.
A tokiói bronzérem is erőt sugároz ebben.
 
Amler Zoltán
(Tokió)