Tokió 2020: lapot osztottak nekik

2021. augusztus 08. 20:12

Női válogatottunk megszerte a szakág első olimpiai érmét. Bíró Attila csapatát ezúttal szubjektív írásunkban méltatjuk.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

A magyar női vízilabdázás legboldogabb sárga lapját kapta Magyari Alda. Egy sárga lap, amely voltaképpen keretbe foglalt 21 esztendőt. Vagy többet. A sydneyi olimpián, 2000-ben küzdhettek először hölgyek az olimpián (pedig, ha négy évvel korábban, Atlantában megtörténik a debütálás, világbajnok csapatunk harcolhatott volna...), azóta hajszoljuk az érmet. A hat alkalomból ötször jutott ki válogatottunk, ami a szűk létszámot, a szakág rohamos fejlődését tekintve önmagában kiváló eredmény, de tekintettel arra, hogy rendre a győzelemért, de minimum a dobogóra állásért utazott az aktuális társaság, a hatodik, majd a három negyedik hely rendre csalódottá tette. Drámai körülményeket éltünk meg Pekingben, Londonban, majd Rióban is, volt, hogy már kvázi fogtuk azt a medáliát, végül mások nyakába akasztották. Az internet rögtön ítélő önjelölt statáriális bírósága persze ilyenkor rendre kimondta a halálos ítéletet, mondván mit nekünk ez az egész, horribilie dictu, maradjunk csak a kaptafánál, maradjunk a férfi pólónál, az legalább nézhető, és ott még nyerünk, nyerhetünk is. Sejtem, itt, a megszeretett tokiói Tatsumi-uszodában sejtem, egy esetleges orosz győzelem a bronzmeccsen hasonlóképpen keresztvíz hatással járt volna...
Szóval, a teher nőtt a magyar női vízilabdán, hiába nyert 2005-ben világbajnokságot, 2016-ban Európa-bajnokságot, hiába szerzett világversenyeken érmeket, az ötkarikás medáliára hatalmas szükség mutatkozott.
Afféle visszaigazolás gyanánt.
Nem állítom, hogy ez a 13 hölgy, akinek megadatott ezen a felettébb ellentmondásos (ugyanakkor meglátásom szerint a helyiek alázatos munkája miatt ezzel együtt szerethető) olimpián az éremért küzdeni, a fentiek miatt harcolt utolsó erejéig a medencében, azt viszont bátorkodnék kijelenteni, oly sokszor hallották, oly sokszor olvasták kvázi a fejükre az „éremnélküliséget", hogy óhatatlanul bekódoltatott az agyakba. Ne szépítsük: őrült lelki terhet cipeltek a lányok. A rutinos, sok nagy csatát megélt játékosoknak sem volt könnyű ezt megélni (a szakmai stábbal együtt öten ott voltak a 2016-os, ketten a 2012-es csapatban), hát még a 2000, 1999-es vagy éppen 1996-os születésű fiataloknak, akik a következő olimpiákon lesznek a legjobb korban. Félreértés ne essék, a profi sportoló attól profi, hogy elviseli a nyomást, ugyanakkor az efféle általános örökbecsük gyenge pontját pont az általánosságuk képezi.  
„Ha nem mi, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?"
Gurisatti Gréta magyar zászlóra írt, magánál hordozott, feltüzelésre használt két kérdőjeles mondata tűéles bizonyítékkal bír.
Ők.
Most.
És megcsinálták.
Volt, hogy brillíroztak (amerikaiak ellen), volt, hogy szenvedtek (a kínaiak ellen), volt, hogy magukat verték meg (a spanyolok ellen), volt, hogy a teljes női vízilabdaszakág erejével küzdve tulajdonképpen verhetetlenek voltak. Ez utóbbi volt a bronzmeccs. A bronzmeccs, amely végképp eltörli, el kell törölnie azokkal is a szakággal szembeni fenntartást, akik leragadtak a kezdetleges ejtegetős formánál.
Nem mellesleg nem mennék el szó nélkül Keszthelyi-Nagy Rita mellett. Amellett a koronázatlan királynő mellett, aki az első női vízilabdacsapatban szereplő édesanyját, és 1988-as olimpikon édesapját is megemlítette az álom beteljesülésekor. Miként az ő álma, sokaké, talán kijelenthető, a teljes magyar női vízilabdázásé játékosostól, edzőstől, bíróstól, vezetőstől, médiástól, hogy olimpiai érmet akasszanak a nyakába. Most a mellette álló Leimeter Dórának adatott ez meg.
Istenem, sokan cseréltünk volna vele.
Sokan cseréltünk volna, mert Rita, nekünk „Keszi" emblematikus figurája a magyar pólónak, tudom, hogy az érmet nem „jár" alapon osztják, ugyanakkor mégis hajlamos volnék azt állítani: neki járt!
Járt neki, járt a teljes szakágnak.
Őt mosolyogni látni, az interjúzónában boldogan átölelni pillanatnyi mennyország.
És tudják, mi a legszebb az egészben?
Hogy valahol igazságtalan csak őt kiemelni, mert ebben az éremben valóban mindenki nyakig benne van. Magyari Alda, aki korát meghazudtoló magabiztossággal védte végig az olimpiát. Gangl Edina, aki alázattal viselte a másodszerepet, a lelátóról segítette társát, társait. Szücs Gabriella, aki sérülésből felépülve küzdötte vissza magát a csapatba. A két center, Gyöngyössy Anikó és Rebecca Parkes, akik a kegyetlen darálóban éveken keresztül szenvedtek a csapatért. Garda Krisztina, aki szépen felépítve önmagát jutott el magas szintre. Illés Anna, aki az amerikai évek után itthon bizonyította, miért is kihagyhatatlan klasszisa a társaságnak. Leimeter Dóra, aki szívta magába a tudást az elmúlt években. Gurisatti Gréta, Szilágyi Dorottya és Vályi Vanda, akik meccseket eldönteni képes játékosokból meccset eldöntő játékossá nőtték ki magukat.  Natasa Rybanska, aki titkos fegyverként forró pillanatokban igazolta a kapitány döntését.
Tizenhárom karakter, tizenhárom más és más történet, tizenhárom olimpiai bronzérmes.
Természetesen nem ment volna mindez a szakmai stáb hat éve tartó közös munkája nélkül, névsorolvasást tartva: Bíró Attila, Tóth László, Áts Bertalan, Ágó Renáta, dr. Pavlik Attila, Horváth Ákos, dr. Csernus Imre, Buza Balázs, Takács Orsolya.
A sort hosszasan lehetne még sorolni a női vízilabdáért áldozó klubokon, az ott dolgozókon, játékosokon, edzőkön keresztül a korábbi játékosokig, merthogy ez a medália amellett, hogy természetesen a csapaté, a teljes női szakágé is.
A sárga lappal együtt.
Mert momentán jellegénél fogva azt is imádjuk.
 
Amler Zoltán
(Tokió)
 



E.ON Férfi OB I

SZEGEDI VE - METALCOM SZENTES

2021. szept. 25. 15:30

E.ON Férfi OB I

AHID-VasasPlaket - BVSC-Zugló

2021. okt. 24. 14:05

E.ON Férfi OB I

PVSK- Mecsek Füszért - Honvéd

2021. okt. 30. 20:00

Világraszóló Bajnokaink kiállítás, 2021.09.14. (Fotók: Róth Tamás)
Junior vb: Szerbia-Magyarország 10-7 (Fotó: Dobos Sándor)
Közreműködők, egyesületek
Bizottságok