Bár a helsinki siker, majd az 1954-es, fölényes torinói Eb-diadal alapján egyértelműen a magyar csapat számított a favoritnak, mire eljött 1956 ősze, a melbourne-i játékok felkészülési hajrája, a körülmények erősen megváltoztak, ugyebár. Miközben nem lehetett tudni, olimpikonjaink egyáltalán útnak indulhatnak-e a forradalmi hevületben égő Budapestről, Gyarmati Dezső az egyik legfontosabb harci gócpontban, a Széna téren építette a barikádokat. Külön küldöttség ment hozzá: Szalay Iván és Somóczy Lóránt dörrent rá, hogy ne lövesse agyon magát, sokkal többet segít az országnak, ha elutazik a csapattal, és megnyeri az olimpiát. Ez hatott.

Melbourne-ről a magyar–szovjet meccs emlékét őrzi az átlagemlékezet, amit némiképp kiszínezett a Szabadság, szerelem című film. Az egyetemes pólóhistóriában minden idők leghíresebb meccse a „Melbourne-i vérfürdő” néven elhíresült összecsapás, amelynek sztorija úgy szól, hogy egy hónappal a magyar szabadságharc brutális leverése után a magyar pólósok nemes bosszút álltak a szovjeteken, de a végén Zádor Ervint úgy megütötte egy Prokopov nevű orosz, hogy vérben úszó fejjel jött ki a vízből, ami miatt az addig is súlyos extázisban szurkoló közönség csaknem lebontotta az uszodát, úgyhogy a mérkőzést nagyjából egy perccel a befejezés előtt félbe kellett szakítani.

Ez stimmel, úgy összességében. Annyi megjegyzendő, hogy Zádor belenézett egy könyökösbe, a szeme fölött repedt fel kissé a bőr, ám ez csak azért tűnt nagyon drámainak, mert mire kijött a vízből, a kétcentis sebből kiömlő vér elég hamar beborította a nedves testet, így a nézők tényleg megbokrosodhattak a látványtól. 

Speciel ez is Gyarmatinak volt köszönhető, Zádor ugyanis az öltöző felé ment volna ki a vízből – ám a csapatkapitány a nézőtéri oldal felé irányította. Hadd legyen egy kis extra hangulat még... Arról viszont eddig szinte alig esett szó, hogy ennek a mérkőzésnek az előestéjén a sportág jövőjét jóval inkább meghatározó dolgok történtek a magyar csapat szállásán. Merthogy Markovits Kálmán feltalálta a zónavédekezést.

Volt ugyanis a szovjeteknek egy szörnyeteg centerük, Pjotr Msvenieradze. Irdatlan kiterjedés, jobbal-ballal lőtt, állandóan meggyűlt vele a bajunk, Gyarmati valahogy semlegesítette, de nem mindig. Ment is a tanakodás, mi lenne a teendő. És ekkor Markovitsnak beugrott valami. Hogy álljanak be a grúz óriás elé. Egy védő mögötte, egy előtte – így nem fogják tudni megjátszani. Egy támadó üresen marad, de az hat-hét méteren lesz, onnan meg hadd lőjön. A nehéz bőrlabdával nem lehetett csak úgy távoli bombagólokat hajigálni. Sokat nem tudták gyakorolni, a neve akkoriban „retesz” volt – viszont a ma egyes behúzódásnak is nevezett taktika varázslatosan működött. 

Az oroszok totálisan meglepődtek, a világháború után kivándorolt magyarok által fűtött közönség őrületes hangulatot teremtett, az üresen maradt orosz játékos pedig hiába próbálkozott, a fojtogató légkörben, továbbá a sosem látott játékrendszer ellen mindegyikük elbizonytalanodott, bónuszként a lövéseket vidáman lehalászgató Boros Ottó még ordítva integetett nekik is egy-egy próbálkozás után, hogy ez az, csak lőjetek...

Hát így esett, hogy 4-0-ra győztünk a „vérfürdőben”, másnap pedig megvertük a jugókat is, így veretlenül, elképesztő fölénnyel nyertük meg az olimpiai aranyérmet. Avagy ment a Horthy-rendszerben, ment a Rákosi-rendszerben – és ment forradalmi időkben is, újabb és újabb ellenfelekkel szemben.