Az olimpiai sorsolás lehetett volna rosszabb és jobb is, külön ágra kerültünk a németekkel, a csoportban pedig az angolokkal, a jugoszlávokkal és a máltaiakkal kellett megmérkőznünk. Augusztus 5-én egy franciák elleni 9-3-as edzőmeccsel hangoltunk a nyitányra, amely aztán a kelleténél feszültebbre sikeredett a jugók ellen. A két hete a Csasziban 6-0-lal helybenhagyott vetélytárssal szemben egy nem túl jó mérkőzésen nyertünk 4-1-re. Ámbátor a nézők „epekedve várták" a magyarok bemutatóját a megannyi, szegényes összjátékot hozó összecsapást követően – ehelyett keménykedő jugókat, valamint a passztudomány professzoraihoz méltatlan produkciót kaptak.

„Az utolsó tíz évben nem láttam ennyi önzést!” – szögezte le Halassy a találkozót követően, még szerencse, hogy másnap a máltaiakkal szemben mindenki lehiggadhatott. A kapitány, Beleznai László ezen a találkozón hármat vetett be a négy, nem állandó tag közül: Kutasi Györgyöt, Molnár Istvánt és Tarics Sándort (minthogy ők csak ezen a találkozón jutottak szóhoz, idővel megkapták a „máltai lovagok" titulust az uszodában). A 12-0-lal letudott pancsikálás egyetlen érdekessége – azon túlmenően, hogy a korabeli bemelegítési metódust jól jellemzi: a 10.45-ös meccsre 10.25-kor érkezett együttesünk, a tudósító szerint „elég korán”... –, hogy az ellenfélnél egy bizonyos Arthur Podesta a második félidő közepén hirtelen süllyedni kezdett: kiderült, hogy kiugrott a karja. Homonnai hozta fel a kínok kínját átélő máltait, aki nem is bírt tovább játszani – Beleznai pedig stílszerű lovagiassággal kihívta Némethet a vízből, hogy az amúgy is gyengébb ellenféllel szemben ne legyünk végig emberfórban.

A zárótalálkozót az angolok ellen itthon egyenesben közvetítette a rádió (a kiadottól eltérően, úgyhogy a 17 órára hirdetett nótahangverseny elmaradt!), amely Pluhár István némi megrökönyödésére – szintén a kiadottól eltérően – ötperces késéssel indult. Az ok különleges: együttesünk nekiállt könnyebb labdákat hajkurászni, mondván, azokkal az ágyúgolyókkal, amelyeket a németek adtak, lehetetlen normálisan pólózni. A galloktól szereztek végül labdát, ám a pumpálás miatt kissé csúszott a start. (A németek nekiálltak vitatkozni Bródy Györggyel, hogy mire ez a nagy felhajtás, Bozsi Mihály meg odament, és közölte, nem hajlandóak 45 dekásnál nehezebb bőrrel játszani, épp elég volt egyszer szenvedni Magdeburgban, a ’34-es Eb-n). A légiesen könnyűnek bizonyuló labda aztán már muzsikált a kezeken, bár a 10-1-es találkozónak nem ez volt az igazi hozadéka: Beleznai ugyanis erre a meccsre Sárkány Miklós helyett Hazai Kálmánt állította be állóbekknek, aki igen jó és mély benyomásokat hagyott a kapitányban. Jöhetett hát a középdöntő, s annak is a legkegyetlenebb összecsapása, a magyar–belga mérkőzés. Az óriási szél szinte lehetetlenné tette a normális összjátékot, bár Németh János tanácsa aranyat ért: „Hátulról erősebben és laposabban passzoljatok!", szólt Jamesz a többieknek, majd gyorsan dopplerezett kettőt Brandi Jenő éles, kemény bejátszásaiból. A második rész kegyetlen „boncolást" hozott: két percig játszottunk hátrányban, míg Bozsi is kiharcolt egy kiállítást, kisvártatva Halassy Olivér és Costelnys „szólalkozott össze, lehúzták egymás sapkáját", aztán Homonnai és Michiels összecsapása ért párost, aminek az lett az eredménye, hogy három támadt három ellen. Mi mehettünk bátran, elvégre a belgáknál a három csatár állt a parton, azaz esélytelenül próbálkoztak a góllövéssel, és egy Bródy-védést követően Németh végre „találatot érően" szöktette Bozsit, aki beállította a 3-0-s végeredményt. Akkoriban kevesen figyeltek a nagy taktikus Sárkány Miklósra, aki a meccs után csupán annyit jegyzett meg: „Fontos, hogy nullás eredménnyel győztünk!" Még az örökkön higgadt Bródy is csak legyintett: „Nem ezen fog múlni.” Pedig ha tudta volna...

Huszonnégy órával később a gyengébb hollandok voltak soron. Minthogy a labdát nem sikerült időben felfújni, megint egy „kődarabbal" kellett játszaniuk a fiúknak, akik ennek ellenére kitettek magukért: „A második félidőben már leálltunk, de olyan jól jöttek ki az akciók, hogy muszáj volt gólokat lőnünk” – mosolygott Beleznai a 8-0-lal zárult összecsapás végén, amihez Németh annyit tett hozzá, hogy „tegnap kértük a hollandokat, ne játsszanak durván. Megígérték, és állták a szavukat.”

Hiába szereztünk azonban ezáltal egy könnyebb napot magunknak, a versenybíróság úgy döntött, a négyes döntő első körében esedékes németek elleni találkozót nem csütörtökön, hanem pénteken kell lejátszani, amivel Homonnai meglátása szerint a hazaiaknak kedveztek, akik a nagy küzdelmet hozó svédek elleni találkozót követően pihenőnaphoz jutottak. Kedvező előjelnek csupán az tűnt, hogy a két ország vezérkara megegyezett a játékvezető személyében: a franciak kapusát, Delporte-ot kérték fel az arany sorsáról döntő összecsapás dirigálására. Amely előtt Beleznai doktor az öregekkel egyetértésben húzott egy merészet: a régi, kipróbált harcos, Sárkány helyett Hazait állította be a csapatba. 

Azaz 1936. augusztus 14-én a két ősi vetélytárs a következő hetesekkel feszült egymásnak: ott Klingenburg – Bayer, Schürger - Gunst – Hauser, Schneider, Schulze alkotta a csapatot, itt pedig Bródy – Homonnai, Hazai – Halassy – Bozsi, Németh, Brandi. Hogy ez távolról sem lesz békés találkozó, arra már a ráúszás előtt ráébredhettünk, hiszen a szokványos „Huj-huj-hajrára" egy mindenen túlsüvöltő „Sieg Heil!" volt a válasz, tizenötezer, megbokrosodott német torkából. Zuhogó esőben, 19 fokos vízben, a kancellár, Adolf Hitler jelenlétében, őrült birkózással indult a találkozó. Továbbá egy szenzációs Bródy-védéssel, kapusunk Schultze lövését ártalmatlanította. Kisvártatva Németh centergólját annulálta Delporte abstósz miatt, majd elkövette azt a hibát, hogy önfeledten továbbot intett, midőn Brandi lövésénél Klingenburg a labda helyett a kaput húzta le...

Állójáték ide, állójáték oda, negyedpercenként forogtak veszélyben a kapuk: Németh lőtt jó helyzetből mellé, aztán egy ejtését hárította bravúrral a kapus. Az ellentámadásnál Schultze pörkölt oda egyet, Bródy meg akkorát védett, hogy még a honi szurkolók is megtapsolták. Nem sokkal később, másodjára, inkább már hüledeztek. Az ellentámadás végén pedig elnémultak. Hazai tanári passzával Bozsi ugyan elmehetett volna egy az egyben, ám ő a még jobb helyzetben álló Brandihoz továbbított, aki kapásból, védhetetlenül lőtt a bal felsőbe (4. perc: 1-0). Minthogy mi hoztuk el a labdát, akár meg is roggyanthattuk volna vetélytársunkat, csakhogy Brandi a kapufát találta telibe, míg Németh elnyomásáért nem adott négyest a játékvezető, az ellentámadásnál viszont Hazai és Bródy nem értette meg egymást, a lehetőségre lecsapó Schneider pedig begyömöszölte a labdát a kapufa és Bródy balja között (1-1). Ez volt az a pillanat, amikor Beleznai doktor felugrott, és a meccs őrületes hangulatát nem bírván egyszerűen otthagyta az uszodát...

A szünetig hátralévő másfél perc veszett őrléssel telt, Némethet ismét gyanús körülmények közepette fosztották meg a labdától, ám a síp – természetesen – megint néma maradt. A pihenő során Beleznai helyett Sárkány Miklós próbált tanácsokat osztogatni, miközben Németh az úszó-delegáció egyik vezetőjének, dr. Tichy Henriknek mutatta meg a vállát, amely kegyetlenül sajgott az eszközökben nem válogató német bekkek hentesmunkája nyomán.

„Németh egyébként is rettenetesen össze-vissza van kaparva” – olvasható a korabeli krónikában, amely kitér arra is, hogy hangulatunkon a közönség szavalókórusa sem dobott sokat, a német nézők ugyanis folyamatosan Amszterdamot emlegették.  Ennek ellenére a második részben megacélozott akarattal bocsátkoztak harcba a mieink, és kisvártatva egy, ha kissé szerencsés góllal is, ismét megszerezték a vezetést: Brandi ejtésénél Klingenburg egy ideig nem érezte, hol a labda, s mire észbe kapott, az áthimbálózott a gólvonalon (2-1). Kisvártatva Németh szinte ugyanazt kopírozta le, a gólbíró azonban úgy látta, nem úszott be a labda érvényes felületre. És a nyomasztóan ellenséges légkörben nem sokkal később ismét egyenlítettek a házigazdák: Schneider lódult meg, Hazai az addigiaktól legkevésbé sem eltérő módszerekkel próbálta meggátolni a kapura törésben, ám Delporte a mérkőzés folyamán először – és utoljára – nem csak négyméterest adott, de kiállítást is (erre szokták mondani: ha addig nem ítélt semmit, akkor miért pont ekkor szállta meg az ihlet?...). A hátrány persze azonnal „elévült", Schneider ugyanis keményen belőtte a büntetőt (3:11-nél jártunk ekkor).

Ha eddig kemény közelharcokról beszéltünk, akkor ezek után a „gyilkos" jelző a helyénvaló. Tiszta helyzetből szinte senki sem lőhetett, mégis, néhány rutinjellegű Bródy-védést követően mi ehettük a kefét, hiszen egymás után háromszor találtuk telibe a kapufát, harmadjára Németh révén, úgyhogy maradt a 2-2 – és a számolgatás.

Akkoriban nem gólkülönbséget, hanem gólarányt számoltak, azaz a szerzett és a kapott gólok számát elosztották egymással. A németek 10-3-mal (3.33), mi 5-2-vel (2.5) álltunk, ám rájuk a belgák elleni kemény csata várt, ránk a franciák elleni, valamelyest könnyebbnek ígérkező találkozó. Donáth Leó sokadszor is kulcsszerepet játszott egy, a magyar együttest hátrányosan érintő helyzet elhárításában: a FINA főtitkáraként elérte, sorsolás döntsön arról, kinek a mérkőzését rendezzék meg előbb – akkoriban egyáltalán nem volt előre meghatározott menetrend –, és ez nekünk kedvezett.

A németek mindenesetre 4-0-ig uralták a mérkőzést, ám a belgák, bár kihagyták a négyméterest a hajrában, a megmaradt emberelőnyüket végül csak gólra váltották, és ez azt jelentette, hogy a németek „indexe” 3.5-re esett vissza (14-4), azaz nekünk egy sima 3-0 megtette zárásként.

„Szerencse, hogy Hitler a győzelmes német-belga mérkőzés végén eltávozott, mert így határozottan enyhült a feszültség” – vélekedett a Nemzeti Sport. Tény, hetvenhét másodperc elteltével Brandi megszerezte a vezetést Halassy passzából. 1-0, ám nem elsősorban ezt nézték honfitársaink, hanem a bűvös mutatót, amely ekkor 3.0-n állott. Amikor Németh nehéz helyzetből kettőre növelte az előnyt, már egálban voltunk a házigazdákkal (3.5). Aztán ismét a center vált le eredményesen a bekkjéről (3-0, 4.0). Csupán az volt az idegesítő, hogy a ráúszásnál rendre a gallok hozták el a labdát, azaz ők kezdeményezhettek, ami ebben a matematikai játszmában nagy veszélyeket rejtegetett magában, avagy az osztó fosztóvá válhatott egy szemvillanás alatt: egy gól, és megfosztatunk az aranyéremtól. Bródy azonban tüneményes biztonsággal őrizte a hálóját, sőt, a hatodik percen Padou passzát Halassy halászta le, s gólt lövetett Némethtel (akivel kapcsolatban később árulta el a csapatorvos, hogy a németek elleni hirigben elszakadt a vállizma, így vállalta a játékot...). Jamesz tehát már háromnál tartott, ám nemsokára kettőn belülre került. Ez utóbbi méterben értendő, avagy ismét előjött a régi, buta hiba: a fene nagy birkózásban „ofszájdra" úszott, amiért kiállították. És még az első félidő sem telt le.

Őrjítő dilemma elé került csapatunk. Próbáljunk meg kibekkelni egy komplett félidőt, kockáztatva azt, hogy a franciák valamikor találnak egy gólt, és aztán fáradtan kíséreljük meg ismét az eredményt hajszolni, avagy engedjünk be gyorsan egyet, és utána frissen, legfőbb góllövőnkkel kiegészülve próbáljuk ismét a megfelelő „magasságba" tornázni azt az elátkozott hányadost? 4-0-ra vezettünk, „összetettben" 4.5-3.5-re. Ám egy bekapott gól 3.0-ra rontotta volna a mutatót, azaz kettőt kellett volna minimálisan szerezni azzal a feltétellel, hogy többet nem kapunk – különben végünk. A csapat egy pillanatig nem hezitált: védekezni – az utolsó leheletig! Amennyiben Hazai Kálmán az egész olimpián nem csinált volna mást, csak annyit, hogy most elhozza a labdát, már akkor megérte volna beállítani. Ő persze a védelemben is derekasan megállta a helyét, momentán persze a ráúszás megnyerése nyomta a legtöbbet a latban. Aranyat ért, ha úgy tetszik. Elkezdtük ugyanis ölni a játékot. Passzolgatás – abban úgyis mi voltunk a legjobbak – a végtelenségig. Kétszer ugyan odakerült a labda a gallokhoz, ám egy-egy fölélövéstől eltekintve nemigen tudtak élni a lehetőséggel. Sőt. Elég volt egy villanás Branditól, akit a negyedik perc közepén csak négyméteres árán tudtak eltakarítani a francia bekkek, és ő nem hibázott. Ezzel mind az eredményjelzőn, mind az összevetésben egy 5-ös es egy 0 jelent meg: előbbin kötőjellel, utóbbin tizedesponttal.

A hátralévő perceket már biztos kézzel hoztuk le – s hamarosan kezdődhetett az ünneplés: sikerült megvédeni olimpiai bajnoki címünket.