Miután a Los Angeles-i olimpiai falu orvosa ellátta Németh János, azaz Jamesz baját – mármint a hüvelykujjában keletkezett tokszalagszakadást – elvben semmitől sem kellett tartanunk. Csakhogy a rajt előtt két nappal a kapitány, Komjádi Béla falfehér arccal érkezett haza az uszodából. „A németek... – pihegte. – Hét nullra verték meg az amerikaiakat az edzésükön. Olyan jók, hogy nem lehet őket legyőzni." Ez volt Komi bácsi egyik gyengéje. A német gárda. Amszterdam óta betegesen félt a germán válogatottól (holott egy évvel korábban is legyőztük őket az 1931-es Eb-n). A sors mindenesetre gondoskodott arról, hogy ne egye sokáig magát: rögvest az első mérkőzésen egymás ellen rendelte a két favoritot (Európából csak a két igazán esélyes kockáztatta meg a nagy utat, senki más: rajtunk és a németeken kívül még a házigazdák, plusz a japánok és a brazilok vettek részt a pólótornán).

Ezer szerencse, hogy pólósai nem osztották Komjádi véleményét. „Mi is ott leszünk" – nyugtatták a mestert, aki ennek ellenére idegesen fészkelődött a buszon, miközben az uszoda felé tartottak. „Ne féljen, Komi bácsi, ma négy gólt fogok lőni, és ez elég lesz a győzelemhez” – szólt Németh a mesternek. Ő igyekezett egy higgadtabb mosolyt arcára erőltetni: „Rendben van, Jameszkám, csak lődd is be őket.”

Hogy azért a fiúkban is munkált valamiféle incifinci félelem, azt bizonyítja: egyikük sem vette fel az olimpiára kapott új úszónadrágokat, valamennyien a régi, sok csatát megért gatyákban ugrottak be a vízbe.

És 1932. augusztus 6-án a Bródy György – Ivády Sándor, Homonnai Márton – Halassy Olivér – Vértessy Sándor, Németh János, Keserű Alajos összeállítású együttes délután ötkor megkezdte az újabb harcot – az első olimpiai aranyéremért. Az első percekben egyetlen higgadt ember akadt a csapatban: Bródy György. Három földöntúli bravúrt mutatott be a hálóőr, míg végre mindenki felvette a ritmust. Ivády szerelt, indította Halassyt, aki előretört, Cordes ráváltott, így üresen maradt Vértesy, aki az időben kapott labdával meg sem áll a kapuig (1-0). Ez megnyugtatta a csapatot, kezdtek felpörögni a fiúk, de amszterdami elveszejtőnk, Rademacher megint brillírozott a kapuban. Egészen addig, míg egy Homonnai-szerelést követően három a kettő ellen maradtunk a német térfélen: Cordes és Gunst hiába próbált meg mindent, a labdát mindig sikerült továbbpasszolnia Halassynak és Keserűnek. Rademacher jobb híján a magányosan maradt Németh leszerelésében látta az egyetlen lehetőséget, ám késett egy tempót, Jamesz pedig egy laza mozdulattal az üres kapuba ívelt. Félidőben tehát 2-0-ra vezettünk.

Komjádi ettől volt a legidegesebb. „Végünk van, ugyanígy álltunk Amszterdamban is.” Németh megint kikacsintott: „Nyugi, Komi bácsi, még három góllal tartozom.”

„Jó-jó, csak most már lődd is be őket.”

Belőtte. A második félidő első támadásánál egy pimasz trükkel megetette Cordest: egy hosszú átadást előbb maga elé tett, majd odébb tolta két méterrel. A német azt hitte, ez passz, elengedte Jameszt, aki egy villámgyors mozdulattal utánament a labdának, majd hat méterről a léc alá zúdította. Utána kikiabált: „Komi bácsi, még két góllal jövök!”

Jött is. A német kapitány, Binner Gunstot küldte rá Jameszre, de az sehogysem boldogult vele. Mármint szabályosan. Az egyik taglója olyanra sikeredett, azért négyméteres járt, Némethnek pedig ez rutinmunka volt. És utána megint odakurjantott a kispadnak: „Komi bácsi, még egy góllal jövök!" Na, az egy akkora svédcsavar formájában érkezett, hogy eresztékeiben recsegtette meg a kaput.

„Komi bácsi, megvan a négy!” – üvöltött diadalittasan a meccset egyszemélyben eldöntő fenomén. Ekkor már a magyar póló atyja is megengedett magának egy félmosolyt. Arra azért ügyelt, hogy Vértesy lefordulásból lőtt hatodik gólja után is odaszóljon Némethnek, aki nem követte félpályán túlra a róla meginduló bekket. „Menj utána!” – kérte, ám a center jelezte, már nem bírja. „Nagyon fáradt vagyok!” – lihegett, így szépítettek a németek, összességében azonban sok közük nem volt a 6-2-vel végződő mérkőzéshez. (Megjegyzendő, hogy a korabeli tudósitások ellentmondásosak a magyar gólok megoszlását illetően: egyikben Németh és Vértesy 3-3 gólt lőtt; Pánczél könyve szerint például – a másikban Németh 4-et és Vértesy 2-t; Németh visszaemlékezései 4-ről szólnak, ezért ezt fogadtuk el végleges variációnak.)

„A nyugodt magyar csapat verhetetlen – jelentette ki az angolok bírója, Emery. – Soha nem láttam még ilyen okos, nyugodt, és remek akciókra épített játékot, mint amit a magyar csapat bemutatott.”

Ezek után akár hátra is dőlhettünk volna. Csakhogy történt egy kis malőr. Pontosabban kettő. És egyik sem volt olyan kicsi. Másnap Komjádi vezette a német-brazil mérkőzést. A németek az előző napi pofon után csak kóvályogtak a vízben, a brazilok vérszemet kaptak, és a maguk stílustalan stílusával keményen tartották magukat. Harcmodoruk leírásáról tán csak annyit, hogy a pankráció ahhoz képest hamvaskorú gyermekek bájos hancúrozásának számított. Komjádi megpróbálta kézben tartani a mérkőzést, csakhogy a brazilok minden egyes kiállítást személyes sértésként könyveltek el, ezért amikor 6-4-es német vezetésnél a magyar játékvezető ismét kiküldött egy durváskodót, a csapat a partra özönlött, majd tagjai a nézőtérről lerohanó honfitársakkal karöltve inzultálni kezdték Komjádit. Szerencsétlen mester megkövülten állt a habzó szájjal tajtékzók gyűrűjében, és épp rugdosni kezdték, amikor a helyszínre siető Donáth Leó, Kiss gyúró, valamint Halassy Olivér gyorsan kiszabadította a vadak karmából.

Köztünk szólva ez az incidens sem tett jót a kapitány egészségének (a brazilokat egyébként azonnal kizárták az olimpiáról). Aztán kisvártatva az is kiderült, hogy egyáltalán nincs a nyakunkban az aranyérem. A japánokat ugyan tartalékosan – Barta Ferenc, Sárkány Miklós és Keserű Ferenc is lehetőséget kapott – is nagyon elnáspángoltuk (18-0, Németh gyaníthatóan megdönthetetlen olimpiai rekordot állított fel az egy meccsen szerzett 12 góljával), csakhogy a német-amerikai mérkőzés nem úgy zajlott, ahogy vártuk: a jenkik kibrusztoltak egy ikszet (4-4), ami azt jelentette, hogy a zárónapon nem kaphattunk ki tőlük, ellenkező esetben ők nyerik az olimpiát.

Azt persze mondani sem kell, hogy a nem várt pontszerzés után nagyon nekibuzdultak. „Már csak a magyarokat kell legyőznünk, és mi leszünk az olimpiai bajnokok” – tódította az egyik helybéli lap, míg a pólósok hangzatos nyilatkozatokat tettek: „Ha másképp nem megy, szabályszerű bokszmérkőzést fogunk provokálni! Mi egészen más vízipólóhoz vagyunk szokva.” Innentől kezdve természetesen messze nem volt mindegy, kire bízzák a találkozó levezetését. Vendéglátóink mindenképpen az angolszász vonalat erőltették, azaz Emeryt kívánták a parton látni, mi viszont a német-amerikai találkozót igen precízen, s természetesen a helybéliek tiltakozása közepette levezető Delahaye-hez ragaszkodtunk. Végül a Jury d'Appel határozott, amelyben a tengerentúli delegátusok – az amerikai, a japán és a kanadai – Emeryre voksolt, míg az európaiak – a magyar (Donáth Leó), az olasz és a német – Delahaye-re: ezek után az elnök szava döntött, a francia Drigny pedig szintén a belga bíróra szavazott.

Eközben a színfalak mögött kevésbé demokratikus módon alakult ki a magyar csapat összeállítása. Bozsi Mihály még nem jutott szóhoz, őt a brazilok elleni mérkőzésen akarta szerepeltetni Komjádi, csakhogy az a találkozó ugyebár a kizárás miatt elmaradt, a kapitány pedig elbizonytalanodott: betegye-e Bozsit az amerikaiak elleni találkozóra, vagy játszassa a jól bevált hetest, egyszersmind megfosztva a felkészülést és a nagy utazást végigcsináló pólóst az olimpiai bajnoki címtől. Kegyetlen kérdés volt, amelyet nem tudott egyedül eldönteni, ezért behívta magához Némethet. Az újpesti klubtársat egy pillanatig nem vezérelték az érzelmek: „A legerősebb csapatnak kell kiállnia.” „Benne lehetne Bozsi Mihály?” – kérdezte a tréner. „Nem” – válaszolta határozottan a center, mire Komjádi felsóhajtott: „Köszönöm, Jamesz, ezt vártam tőled.”

Azaz augusztus 11-én ismét a Bródy – Ivády, Homonnai – Halassy – Keserű A., Németh, Vértesy hetes szállt vízbe a jenkik ellen. A lelátók zsúfolásig megteltek, a csilláron csak azért nem lógtak, mert az olimpiai uszoda nyitott volt. Ahogy azt vártuk, a Wildman – O’Connor, Strong – Daubenspeck – McAlister, Finn, Clapp összetételű hazai gárda egy pillanatig nem válogatott az eszközökben. Delahaye gyakorlatilag megállás nélkül sípolt, vagy ha úgy tetszik, versenyt fütyült az elégedetlen nézőkkel – az első nagyobb levegőt akkor vehette, midőn Németh letarolásáért négyméterest adott. Sajnos, Jamesz kapufára vágta a büntetőt, ám az emberelőny megmaradt, s azt rövidesen kihasználtuk egy bődületes Halassy-lövéssel. Sőt, nemsokára ismét ő következett (2-0), majd két tökéletes bejátszásból Németh is bevert kettőt (4-0) – és még csak a félidőben jártunk.

A folytatás Halassy-gálát hozott: Oli újabb hármat rámolt be a jenkiknek, amellyel egy meglehetősen érdekes folyamatot indított el. Gólonként saccra kétezer ember távozott az uszodából. Amikor sokadik remek lefordulását követően beverte a hetediket (s önmaga ötödik gólját), már szinte teljesen kiürült a tribün. Mi tagadás, nem volt, ami visszatartsa a helybélieket, minthogy az övéik szinte a kapunk közelébe sem jutottak (7-0).

A befejezést jelző sípszó pillanatában Komjádi valósággal röpködött a boldogságtól, s közben Halassyt hozsannázta: „Amit ez a féllábú gazember játszott, az valami csodálatos!” Oli pedig alkalmasint elgondolkodott magában, milyen jó, hogy – az előző évi, 1500 gyorson aratott Eb-siker mámorából kijózanodva, hetekkel az olimpia előtt, Clevelandben visszatért a pólósok közé.

Nos, így esett, hogy végül 1932-ben megszereztük azt, amire évtizedek óta vágytunk: a vízilabda olimpiai aranyérmét.