Bár a sportvezetők közölték, csak az utazzék ki Párizsba, aki esélyes – és első ránézésre a vízilabdázók (akkor még) nem soroltattak az éremre joggal pályázók közé. Egy előző évi, svédországi vereség miatt gondolták sokan úgy, ez a csapat még nem érett a nagy dolgokra, a sportágat az első világháborús veszteségek okán szinte a semmiből újjáélesztő Komjádi Béla azonban addig rágta a MOB-főnökök fülét, míg azok végül legalább lepasszolták a labdát az úszószövetségnek, döntsenek ők. Ott pedig azt mondták, ha a soros osztrákok elleni idegenbeli mérkőzéseken nyer a csapat, akkor ám legyen, menjenek az olimpiára. Nos, a sógorokat mindkétszer elintézték, másodjára 9-2-re – a schönbrunni kastély szökőkutaktól övezett medencéjében! –, azaz lehetett szervezni a párizsi utat. Hogy aztán a sorsolás megismerésekor a többségnek elmenjen a kedve az egésztől: rögtön nyitányként a háromszoros olimpiai bajnok, címvédő britekkel kellett mérkőznünk.

Amikor a nagy rivális 3-0-ra vezetett, úgy festett, tényleg felesleges volt kibumlizni a játékokra. Aztán... – az egyetemes vízilabda-történet egyik legnagyobb meccse kerekedett az összecsapásból. Először is reagálni kellett arra, hogy a riválisnál öt ember mozog le-fel, nem csak három, amihez mi hozzászoktunk (három védő marad hátul, hárman felmennek előre – náluk csak a center cövekelt le a kapu előtt), azaz az öt a három ellen könnyedén befejezett három brit akciót követően sosem látott taktikai formációt kellett alkalmaznia a mieinknek. A magyar vízilabdázók kvalitásait mutatja, hogy az olimpiai bajnokcsapat elleni mérkőzés kellős közepén megoldották a csapat játékának áthangolását, de úgy, hogy sikerült ledolgozni a háromgólos hátrányt, mégpedig négy másodperccel a befejezés előtt.

Mai fejjel mulatságos, ám ettől még tény: akkoriban hevenyészett tanácskozás kezdődött a parton a nemzetközi tisztviselők között, ugyanis egyszerűen nem létezett szabály arra nézve, mi a teendő egy ki-ki meccsen döntetlennél. (A korábbi olimpiákon egy mérkőzés sem végződött ikszre – Eb-t, vb-t még nem rendeztek, meglehetősen nyers volt a versenyrendszer.) Végül úgy döntöttek, játsszanak újabb két félidőt (akkoriban 2x7 perc volt egy meccs időtartama). Azaz még egy komplett mérkőzést! Eggyel nem számoltak. Hogy ez sem lesz elég a döntéshez. Sőt. 

Már a harmadik hosszabbításhoz készülődtek, amikor a sajtó is szagot fogott, úgyhogy a mérkőzés kellős közepén a játékosokat kiparancsolták a vízből – fényképezkedni. Aztán vissza, jött a hetedik és nyolcadik hét perc! Csere nélkül, akkoriban az sem volt, ugyanis. Vonaglottak mindkét oldalon, hogy aztán Homonnai II a nyolcadik félidő vége felé úgy döntsön: ő akkor megindul. Ilyet nem pipált még senki: a hátvéd végigússza a medencét. Ereje teljében sem volt szokás, hát még most. A britek nem vették komolyan – a csatárokra figyeltek. Megbánták. A pólótörténet első klasszikus lefordulását bemutató Homonnai Lajos belőtte a mindent eldöntő gólt, és ezzel kivertük az elmúlt három olimpián győztes briteket.

Készen álltunk a világhódításra – csak ne lettünk volna annyira fáradtak... Merthogy a következő, belgák elleni meccsre érthetően nem maradt elég energia: gondoljuk el mai ésszel, a britekkel szemben négy mérkőzésnyi időt töltött a vízben a hét alapember csere nélkül. Mintha ma négy negyed helyett tizenkétszer nyolc perc alatt dőlne el egy mérkőzés. Ez még cserékkel is kizsigerelne mindenkit – szóval a hőstett ellenére ugyanúgy ötödik lett a gárda, mint tizenkét évvel korábban, két nyamvadt vereséget követően. Mindez az akkori lebonyolításnak volt köszönhető, ettől függetlenül egyértelmű volt: hamarosan jön a hatalomátvétel.