Sziasztok!

Azért ragadtam „tollat”, hogy megosszam veletek történetemet, mert biztosan van köztetek is olyan, aki hasonló helyzetben van, mint én.

Gyerekként nagyon sokat betegeskedtem, tüdőasztmás voltam és nagyon erős figyelemzavarom volt. Orvos tanácsára kezdtem el sportolni. 9 éves koromban kezdtem el vízilabdázni. Első perctől fogva imádtam a sportot és a csapattársaimat. Az élet sajnos úgy hozta, hogy nem lett belőlem egy Manhercz Krisztián (aki egyébként egy zseni), de azért mindig az Országos Bajnokságban játszottam, csak nem kaptam túl sok lehetőséget a bizonyításra. Egyetlen dolog motivált, hogy az edzésen találkozhattam a csapattal. A csapattársak barátaim, szinte „tesóim” voltak, a csapat pedig a családom. Sok közös programunk volt.

Két évvel ezelőtt az MVLSZ honlapján találta apukám a cikket, hogy lehet menni Kaliforniába vízilabdázni. Szüleim felismerték a lehetőséget és egyből felvették a kapcsolatot az USA H2O Polo csapatával, akik megtalálhatóak ezen az oldalon, illetve a facebookon is. Póka Sándor és Szénászky Zsolt az első perctől kezdve nagyon segítőkész volt. Elkezdődött valami. Szerencsés vagyok, mert szüleim nem kevés áldozatot hoztak, hogy én kiutazhassak, úgy voltak vele, hogy legalább anyanyelvi környezetben gyakorolhatom az angolt és hát nem árt senkinek, ha vannak kapcsolatai a tengerentúlon. Én a mai napig azt mondom a szüleimnek, hogy csak akkor fogtam fel, hogy mi történt velem, amikor felszállt velem a repülő. Addig valahogy hihetetlennek tűnt a dolog. Kaliforniába kerültem, és ez tavaly megismétlődött. Mázlista vagyok, hiszen két egymást követő évben a nyarat Kaliforniában töltöttem. A Renegades csapatában vízilabdáztam, és egy olyan családhoz kerültem, akik az igazi családommá váltak. Csodálatos emberek. Már az első évben éreztem, hogy elég szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, de ami most történik velem az szinte felfoghatatlan számomra. 

És hogy mi történt velem az elmúlt 2 nyáron?

Nyaranként 50-60 meccs. Rengeteg edzés, sok tapasztalat. Nagyon jó csapat. Volt, hogy 2 nap alatt 7 meccset játszottam úgy, hogy ki se vettek a vízből. Nagyon fáradt és nagyon boldog voltam. Szüleim mindig mondták, hogy több van bennem, de én nem hittem el. Itt elkezdtem hinni. Megjött az önbizalmam. Nagyon jól ment a játék, a csapattársak felnéztek rám, az edző bízott bennem. Az ellenfelek edzőinek is felkeltettem az érdeklődését. Sorba jöttek oda hozzám a meccs végén gratulálni, kérdezték ki vagyok, honnan jöttem? Első évben nem nagyon számoltam, de tavaly nyáron igen: 120 gólt lőttem a 2 hónap alatt. Mindkét nyáron részt vettem a csapattal a Junior Olympics rendezvényén, ami első évben helyben (Orange Country), tavaly San Jose-ban került megrendezésre, itt érmet is nyertünk. Nekem a legnagyobb elismerés mégis az volt, amikor az egyik csapattársam azt mondta nekem, hogy én vagyok a példaképe. Hát mit mondjak, nagyon jó érzés volt, de valahol nagy felelősség is….

Szabadidőmben szörföztem a delfinek közt, kirándultam, éttermekbe jártam. Kalandparkokban voltam: Disneyland, Six Flags. Célba lőttem a sivatagban. Sátoroztam a Mammoth Lakes csodálatos hegyei között. Az óceán partján ünnepeltem a barátaimmal július negyedikét, Los Angeles, Hollywood utcáin sétáltam, házibulikba jártam. Voltam a SeaWorld-ben, San Diego-ban, nagyon jó volt. Rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Közben betekintést nyertem az ottani családok és csapatok mindennapi életébe.

Számomra viszont a legfontosabb a kaliforniai barátok mellett, hogy lett egy kaliforniai Családom. Egy pótapám, aki még mindig vízilabdázik, pedig elmúlt 60, és lett 3 tesóm. A fiúk mind sportolnak, a legidősebb jégtáncos, a két kisebbik vízilabdázó. Szinte egyidősek vagyunk. Ketten már egyetemre járnak.

Mivel idén érettségizek, a kinti családom elkezdett szervezkedni a tovább tanulással kapcsolatban. Nem vagyok jó tanuló, úgyhogy azt gondoltam érettségi után valami OKJ-s tanfolyamot elvégzek aztán majd lesz valami. A matek sosem ment, így nem gondoltam, hogy az egyetem valaha is szóba jöhetne. Aztán történt valami… A kinti csapattársaim rám írtak, hogy jó lenne, ha odajelentkeznék egyetemre, ahova ők járnak. Mi van? – kérdeztem tőlük, ez nem rajtam múlik… és egyébként is, honnan jött ez? Megírták, hogy az egyetem edzője kérte meg őket, hogy keressenek meg engem, és beszéljenek rá, hogy odajelentkezzek, mert nagyon szeretné, ha odajárnék suliba, nagyon kellek a csapatba. Kiderült, amíg én itthon éltem kis mindennapjaimat, a kinti családom tárgyalt az egyetemmel, és az ottani edzővel. Az egyetemi csapat edzője felvette a kapcsolatot a Renegades edzőivel, ahol nagyon jó véleménnyel voltak rólam, így gyorsan beindultak a dolgok. Azonnal elküldte a jelentkezési lapot, azóta folyamatosan kapcsolatba vagyunk, személyesen telefonon is beszéltünk már a részletekről. A suli 2 +2 év rendszerben működik. 2 év college, 2 év egyetem . A családomnál laknék, a suli 15 percre van. A létfenntartásomat sem kell így fedezni, az egyetem évei alatt pedig ösztöndíjat kapnék.

Gyakorlatilag elindultam életem egyik legizgalmasabb útján, amit az USA H2O Polo csapatának köszönhetek. Sanyi bá rengeteget segített, lelkileg is támogatott, és azóta is folyamatosan kapcsolatban vagyunk és bármikor számíthatok a tanácsaira, segítségére.

Nekem már nincs más hátra, mint a jelentkezési lap kitöltése, a TOEFL vizsga , és a sikeres érettségi. Meg persze a formaságok. Most tanulok a vizsgákra. Próbálom felfogni, hogy talán sikerülhet a csoda.

Nem tudom, hogy mit hoz a sors, hogy végül sikerül –e a kaliforniai álom, de egy dologban biztos vagyok, hogy a kaliforniai családomra mindig számíthatok bármi történjék és ezt annak a cikknek köszönhetem, ami 2 éve az MVLSZ-en megjelent. Mindenki számára adott a lehetőség, végül is bármi megtörténhet.

Hasonló sikereket és sok szerencsét kívánok!
Kovács Norbi