Olyan valószínűtlennek tűnt az egész.

Nem mi állítjuk, hanem az újvárosi szakmai stáb.

A játékosok a hihetetlen szót használják leginkább.

Szóval, hogy is történhetett meg?

Avagy miként is avanzsált 2018-ban a világ legjobb női klubcsapatává a Dunaújvárosi Egyetem-Maarsk Graphics csapata?

„Őszintén? Valahol magam sem tudom…” – igyekezett szavakat keresni Mihók Attila vezetőedző, aki a LEN-kupa megnyerése után mérhetetlen extázisban nyilatkozott weblapunknak, „Egy nagy család nagy sikeréről” beszélt, míg most talán túlzott visszafogottsággal értékelt. Hovatovább az „Elhiszed már?” kérdést is bevetettük.

„Valóban nagyon boldog voltam a LEN-kupa elhódítása után, hiszen teljesült egy olyan álom, amelyről valahol már le is mondtam. Nem gondoltam volna, hogy ezen erőviszonyok, ezen körülmények között a dunaújvárosi női pólócsapattal trófeát nyerhetek. Gyorsan hozzáteszem, nem arról van szó, hogy nem bíztam a lányokban, sokkal inkább arról, hogy a mai világban nem feltétlen az általunk megálmodott koncepció vezet a csúcsra. Még a LEN-kupában sem egyszerű, elég csak megemlítenem, hogy a fináléban az Olympiakosz ellen játszani nívóban pont annyit jelentett, mintha a Kirishi, a Sabadell vagy az UVSE lett volna az ellenfél. Az áprilisi győzelem nem csupán katarzist, hanem megnyugvást is jelentett számunkra – minden bizonnyal ezért mentünk bele könnyen, hogy idegenben, Kirisihiben játszunk az Európai Szuperkupáért, ezért mentünk abszolút félsz nélkül, ezért tudtuk már önmagában azt a tényt is kimagaslóan értékelni, hogy egyáltalán vízbe ugorhatunk egy ilyen mérkőzésen.”

Mihók Attila 21 éves dunaújvárosi edzői munkája alatt két nemzetközileg jegyzett csapatról beszél, a 2000-es évek elején, majd végén brillírozó, 2009-ben LEN-kupa ezüstérmet szerző társaságról – kijelenthetjük, ehhez csatlakozott a 2018-as alakulat is.

„Hét hónap alatt két nemzetközi trófea, bárki bármit mondhat, ez önmagáért beszél. A Szuperkupára olyan taktikát választottunk, amelyben benne volt az esély a győzelemre, de benne volt a nagy zakó lehetősége is. Úgy voltunk vele, megpróbálunk nem asszisztálni az orosz fiesztához, hiszen ahogy eddig sem volt, ezután sem lesz sok sanszunk ilyen meccset vívni. Semmiképpen sem akartuk, hogy hazajövünk egy tisztes vereséggel és megveregetjük egymás vállát, hogy na, ez szép volt. Tekintettel arra, hogy a megelőző athéni edzőtábor kimondottan jól sikerült, hiszen öt meccsből négy és felen dominálni tudtunk az Olympiakosz ellen, önbizalmat kaptunk, és nagy várakozással vártuk a Kirishi elleni összecsapást. Elhittük, hogy lehet sanszunk, pedig ha a névsort végignéztük… Az uszodába kitett transzparensen ott mosolyogtunk, abszolút úgy tűnt, mi csupán másodszereplők lehetünk.”

Nos, nem így lett!

Nagyon nem így, bár a szakvezető már a mérkőzés elejével is elégedetlen volt: „Nem sikerült megcsinálni azt, amit igazán szerettem volna. Kereste rajtunk a fogást a Kirishi, érezhetően óvatosabban kezdett ellenünk, megadta a tiszteletet, ezért tudunk vezetni. De utána szép lassan elléptek tőlünk, 10-6-ra is vezettek. Semmi látszata nem volt annak, hogy innen talpra tudunk állni.”

A záró menet előtt a netes közvetítésen használt mikrofonnak hála jól hallattuk, ahogy a csapatkapitány Garda Krisztina mellett Mihók Attila igyekszik felrázni csapatát – ahogy ilyenkor kell. A buzdító szavak nyers változata helyett álljon itt a szakember higgadt visszaemlékezése: „Azt vázoltam fel nekik, hogy nem érdekel, ha kikapunk hat góllal, de ne úgy menjünk haza, hogy meg sem próbáltunk fordítani. Egy sanszunk maradt, tegyük oda magunkat. A megszeppent bandára próbáltam így hatni, ami jól hangzik, hogy sikerült, ám az irracionális győzelmünk nem ezért született meg.”

A mikéntet nem láthattuk, hiszen a fokozatosan zárkózó újvárosiak menetelése közben a közvetítés abbamaradt. Így a szimpla hírekre hagyatkozhattunk, amelyek egyenlítésről, majd megnyert ötméteres párbajról szóltak. De mi is történt?

„Kétségtelen, a lányok megpróbáltak élni az említett utolsó sansszal, de ez így önmagában kevés lett volna. Meggyőződésem, ha a negyedik negyedben mértünk volna savasodást a két csapat játékosainál, érdekes eredményt kaptunk volna… Vezettek 10-6-ra, de ehhez ki kellett védekezniük három fórunkat, Vályi Vandával vagy Menczinger Katával dinamikusan vissza kellett úszniuk, avagy dolgozniuk kellett rendesen. A negyedik negyedben is ott voltak a lehetőségeik, csakhogy képtelenek voltak élni ezekkel. Mi pedig energikusak voltunk, labdát tudtunk szerezni, amiből Gurisatti Gréta lefordulhatott, Horváth Brigitta meg tudta csinálni a forgatást, Menczinger Kata ügyesen kilóbálta a helyzetet, és Geraldine Mahieu a betett labdával szenzációsan oldotta meg, amit meg kellett, és végül Vályi Vanda volt pimaszul kíméletlen. Az oroszok látták, hogy fogy az előnyük, de lemaradtak, elcsúsztak, a játék képe egyértelműen megfordult. Büszkén mondhatom, mi voltunk a frissebbek! Mert hiába akartunk volna, ha a fáradtságtól nem tudjuk felemelni a kezünket. Többen is mondták, a negyedik negyedben érezték magukat a legkomfortosabban, ami önmagáért beszél. Meg kell említenem Kovács József úszóedzőt és Hegyi Ádám kondicionális trénert, az ő munkájuk is alaposan benne van ebben a tényleg felfoghatatlan győzelemben! Az ötmétereseknél Laura Aarts helyett visszaállítottam a meccsen másfél negyeden keresztül szerepet kapó Kiss Alexandrát, úgy éreztem, aki jelen van, mindenkinek hozzá kell tenni valamit a csapathoz. Az előző idényben a Magyar Kupa-döntőben nem cseréltem, tudtam, most meg kell húznom ezt. Valódi csapatmunka, tényleg mindenki megtette a magáét, hogy legyen mit ünnepelni.”

Ismert, a Fabó Éva Sportuszoda felújítása miatt voltaképpen albérletben készül a csapat – hol itt, hol ott. Gondolhatnánk, mindez alaposan megnehezíti az életét, ám a jelek arra utalnak, működőképes még így is a csapatprojekt.

„Egyelőre az, mert mindenki roppant mód odateszi magát. Lehet bármilyen hosszú a délelőtti edzés, a játékosok zokszó nélkül megcsinálják. Az uszodahelyzet semmit sem változtat az edzésmunkában, a programon – csak az időbeosztáson. Korábban kelünk, később fekszünk, a két edzés között nem járunk postára csekket befizetni, kevesebb időt töltünk el együtt azokkal, akikkel szoktunk. Igen, érzem annak a nehézségét, hogy az egyik nap délelőtti edzését Baján, a délutánit Székesfehérváron, másnap pedig Sárbogárdon és Budapesten edzünk, de nem nyafogunk, a munkát elvégezzük, aztán meglátjuk, mi történik. Eddig minden jó, ám nyilván bármikor rányomhatják a bélyegét a felsoroltak a folytatásra.”

Mihók Attila kiemelte, hogy a felkészülés alatt mennyit segítettek a honi riválisok: „A Fradi és az UVSE mindig szívesen látott bennünket az uszodájában, és a fehérvári fiúcsapatnak is többször voltunk a vendégei – éreztük, hogy mellettünk állnak. Köszönjük ezeknek a kluboknak a segítséget!”

A jövő? Természetesen szeretnék Dunaújvárosban tartani ezt a szintet, de egyrészt nem mindenáron, másrészt tudják, semmi garancia sincs a hasonló folytatásra, éppen ezért nem is kizárólag ebben gondolkodnak. Miként Mihók Attila fogalmazott: „Nehéz egy csapatnak akkor trófeákat nyerni, ha kimondottan ez a cél. Apróságokon múlnak mérkőzések, döntők, a mi céljaink nem a kupák megszerzésében mondatnak ki, nemzetközi győzelmek főleg nem a realitás kategóriájába tartoznak. Többféle koncepció létezik vízilabdában is. Van, ahol a posztra megszerezhető legjobbak közül igyekeznek megszerezni valakit, van, ahol a hazai legjobbakat gyűjtik össze, s van, ahol a saját utánpótlásból táplálkoznak, ezzel is népszerűbbé téve az adott városban a sportágat. Mi az utóbbi úton járunk. Ez a koncepció a fontos számunkra, nem az hogy öt vagy tíz éven belül újra Európai Szuperkupát nyerjünk. A mostani sikerrel nem lettünk a Sabadell, tudjunk, hol a helyünk. A célunk, hogy a mostani baby-, serdülő-, gyerek- korosztályokból legyen majd minél több utánpótlás- és felnőtt-válogatott játékos.”

Tisztában vannak Dunaújvárosban azzal, hogy nehéz sokáig megtartani az értékeiket, jó ideje berendezkedtek erre – ami annyit tesz, hogy sorban állnak a gyerekek, akik idővel a mai kedvencek helyére léphetnek. Ez az újvárosi kör, amelyre joggal büszkék. Az Európai Szuperkupánál momentán jobb visszaigazolást aligha találni.

Szóval az az igazság, tulajdonképpen valószínűsíthető volt, hogy helyére kerül egyszer az a trófea…