Egyéb
Felnőtt Válogatott
Női
Zökkenőkkel, de előre! – szubjektív
2018. március 28. 12:03
Női válogatottunk befejezte szereplését Spanyolországban, ahol az Európa Kupában két vereséggel, a Világligában egy döntetlennel zárt. A pontevedrai napokat szubjektív értékelésünkkel zárjuk.
„Mi van a csajokkal, Zolikám?”
Neves kolléga tette fel írásban ezt a kérdést a két Európa Kupa-meccs után, utalva nyilván az általa nem várt két vereségre. Pedig, valljuk be, benne volt a pakliban. Benne, hiszen Oroszország, vagy éppen Olaszország semmivel sem gyengébb csapat a mienknél, amit jól mutat többek között az a tény is, hogy az olimpián vagy éppen a világbajnokságon is előttünk végzett. Magyarán önmagában az eredménnyel, a szikár ténnyel, hogy kikaptunk tőlük, bármennyire rossz érzés a vereség, nincs különösebb probléma.
Főként az újjáalakulás időszakában.
Bujka Barbara, Czigány Dóra, Kisteleki Hanna, Takács Orsolya, Tóth Ildikó – öt játékos, aki ilyen-olyan okok miatt nem tagja már a válogatottnak (van, aki közülük még az lehet később, tegyük hozzá) az olimpiai-, illetve Eb-csapatból, ráadásul az Egyesült Államokban tanuló és játszó Antal Dóra, Illés Anna kettőssel sem számolhatott a kapitány a vb óta. Ebből is kitűnik: valóban az alapok lerakásánál tartunk. Amely során talán az optimálisnál gyorsabb ütemben változnak a szerepek, s lesznek/lennének a kétség kívül tehetséges, a nyáron még jó kiegészítő játékosokból pillanatok alatt meghatározó, meccsek eldöntésére predesztinált húzóemberek. Lásd a vb-csapatba fiatalítás útján bekerülő Gurisatti Gréta, Szilágyi Dorottya duó.
Ez pedig hatalmas változás.
Bármennyire sablon, idő kell az átmenetnek.
Szóval, nincs semmi baj a „csajokkal”, szól(t) a válaszom. Igaz ugyan, hogy a szezonban már legyőzték a vb-ezüstérmest és a vb-bronzérmest odahaza (Spanyolország, Oroszország), elkalapálták az olimpiai ezüstérmest (Olaszország) Voloszban, ám ebből kiindulni – miként a Ponteverdában is zseniálisan játszó, egyre kiforrottabb Keszthelyi Rita is említette – félrevezető volna. Annyit, „csak” annyit mutat, hogy van potenciál a társaságban, nem többet.
Persze, ez sem kevés – sőt!
A hangsúly azonban sokkal inkább a vereségeken, azok feldolgozásán, a közösen megélt pillanatokban rejlik, elvégre attól válik majd igazán csapattá a csapat, ha a sok tapasztalásból erőt merítve építkezik tovább. Bíró Attila nagymestere ennek, bizonyította ezt a csalódott kazanyi szereplés után, amikor a tudásuk alatt teljesítő játékosoknak adott új erőt, s alakított ki győztes együttest.
Most Tóth Lászlóval és Áts Bertalannal újra ezen munkálkodik.
A stáb a hazai világbajnokság miatt veszített úgymond egy évet, hiszen olimpiai ciklus ide vagy oda, tavaly a szokottnál is erősebb eredménykényszer alatt játszott, arról nem beszélve, hogy minden kvalifikált játékosát maximális erőbedobásra késztette a sohasem látott lehetőség, ergo jövőt építő tervekről még szó sem lehetett, az aktuális legjobbaknak kellett vízbe ugraniuk.
„Fájt a vébé…” – vallotta be amúgy őszintén a mester, aki nagyon bízott a csapatában, az a fránya Kanada elleni negyeddöntő azonban keresztülhúzta a számításokat. Pedig az a válogatott, szubjektív a köbön, egyértelműen a világ legjobbjai közé tartozott, nem véletlen tartott csak tőle tartott még valamelyest az Egyesült Államok is.
Na, már most, momentán más szelek fújnak, munka, temérdek munka vár az ifjú társaságra, hogy elmondhassuk ugyanezt. A hat európai, illetve a tengerentúli riválisok ellen nem esélyes, mindazonáltal nem is esélytelen csapat, amely zsinórban még nem képes kiemelkedő produkcióra.
Egy-egy szép pillanat mutatja a benne rejlő lehetőségeket, a váratlan, sokszor megmagyarázhatatlannak vélt hibák a szeleburdiságot, rutintalanságot – a spanyol napokat lezáró 12–12-es döntetlen is ezen kettőség bűvkörében zajlott, és voltaképpen sikerként aposztrofálható.
Speciel bízzunk benne, nyugtatóan hatott azokra ez a parti, akik nem értették, hogy történhetett a két Európa Kupa-vereség, nyugtatóan hatott a kritikusokra, nyugtatóan hatott mindenkire, aki szereti, aki kiemelten követi a női válogatottat. Legfőképpen pedig azonban a játékosokra, akik elhiszik, el kell hinniük, az úton haladva elérik céljukat.
Neves kolléga tette fel írásban ezt a kérdést a két Európa Kupa-meccs után, utalva nyilván az általa nem várt két vereségre. Pedig, valljuk be, benne volt a pakliban. Benne, hiszen Oroszország, vagy éppen Olaszország semmivel sem gyengébb csapat a mienknél, amit jól mutat többek között az a tény is, hogy az olimpián vagy éppen a világbajnokságon is előttünk végzett. Magyarán önmagában az eredménnyel, a szikár ténnyel, hogy kikaptunk tőlük, bármennyire rossz érzés a vereség, nincs különösebb probléma.
Főként az újjáalakulás időszakában.
Bujka Barbara, Czigány Dóra, Kisteleki Hanna, Takács Orsolya, Tóth Ildikó – öt játékos, aki ilyen-olyan okok miatt nem tagja már a válogatottnak (van, aki közülük még az lehet később, tegyük hozzá) az olimpiai-, illetve Eb-csapatból, ráadásul az Egyesült Államokban tanuló és játszó Antal Dóra, Illés Anna kettőssel sem számolhatott a kapitány a vb óta. Ebből is kitűnik: valóban az alapok lerakásánál tartunk. Amely során talán az optimálisnál gyorsabb ütemben változnak a szerepek, s lesznek/lennének a kétség kívül tehetséges, a nyáron még jó kiegészítő játékosokból pillanatok alatt meghatározó, meccsek eldöntésére predesztinált húzóemberek. Lásd a vb-csapatba fiatalítás útján bekerülő Gurisatti Gréta, Szilágyi Dorottya duó.
Ez pedig hatalmas változás.
Bármennyire sablon, idő kell az átmenetnek.
Szóval, nincs semmi baj a „csajokkal”, szól(t) a válaszom. Igaz ugyan, hogy a szezonban már legyőzték a vb-ezüstérmest és a vb-bronzérmest odahaza (Spanyolország, Oroszország), elkalapálták az olimpiai ezüstérmest (Olaszország) Voloszban, ám ebből kiindulni – miként a Ponteverdában is zseniálisan játszó, egyre kiforrottabb Keszthelyi Rita is említette – félrevezető volna. Annyit, „csak” annyit mutat, hogy van potenciál a társaságban, nem többet.
Persze, ez sem kevés – sőt!
A hangsúly azonban sokkal inkább a vereségeken, azok feldolgozásán, a közösen megélt pillanatokban rejlik, elvégre attól válik majd igazán csapattá a csapat, ha a sok tapasztalásból erőt merítve építkezik tovább. Bíró Attila nagymestere ennek, bizonyította ezt a csalódott kazanyi szereplés után, amikor a tudásuk alatt teljesítő játékosoknak adott új erőt, s alakított ki győztes együttest.
Most Tóth Lászlóval és Áts Bertalannal újra ezen munkálkodik.
A stáb a hazai világbajnokság miatt veszített úgymond egy évet, hiszen olimpiai ciklus ide vagy oda, tavaly a szokottnál is erősebb eredménykényszer alatt játszott, arról nem beszélve, hogy minden kvalifikált játékosát maximális erőbedobásra késztette a sohasem látott lehetőség, ergo jövőt építő tervekről még szó sem lehetett, az aktuális legjobbaknak kellett vízbe ugraniuk.
„Fájt a vébé…” – vallotta be amúgy őszintén a mester, aki nagyon bízott a csapatában, az a fránya Kanada elleni negyeddöntő azonban keresztülhúzta a számításokat. Pedig az a válogatott, szubjektív a köbön, egyértelműen a világ legjobbjai közé tartozott, nem véletlen tartott csak tőle tartott még valamelyest az Egyesült Államok is.
Na, már most, momentán más szelek fújnak, munka, temérdek munka vár az ifjú társaságra, hogy elmondhassuk ugyanezt. A hat európai, illetve a tengerentúli riválisok ellen nem esélyes, mindazonáltal nem is esélytelen csapat, amely zsinórban még nem képes kiemelkedő produkcióra.
Egy-egy szép pillanat mutatja a benne rejlő lehetőségeket, a váratlan, sokszor megmagyarázhatatlannak vélt hibák a szeleburdiságot, rutintalanságot – a spanyol napokat lezáró 12–12-es döntetlen is ezen kettőség bűvkörében zajlott, és voltaképpen sikerként aposztrofálható.
Speciel bízzunk benne, nyugtatóan hatott azokra ez a parti, akik nem értették, hogy történhetett a két Európa Kupa-vereség, nyugtatóan hatott a kritikusokra, nyugtatóan hatott mindenkire, aki szereti, aki kiemelten követi a női válogatottat. Legfőképpen pedig azonban a játékosokra, akik elhiszik, el kell hinniük, az úton haladva elérik céljukat.
Vízilabda hírek
Női válogatott
szubjektív
pontevedra