Kemény Dénes kicsit behatóbban is elemezte a három dobogón végzett együttest. „A horvátok számomra kicsit kiegyensúlyozatlannak tűntek. Ha a játékperceket mutató statisztikákat nézzük, látható, hogy nyolc emberük aránytalanul sok időt töltött a vízben, míg a fiatalok tízet vagy annál is kevesebbet. Amennyiben az újoncok képesek lesznek a többiek szintjét elérni, a horvátokkal nagyon komolyan kell majd számolni Rióban. Viszont az is érdekes lehet, hogy a csapat nem találta meg az új vezérét Barcelonában. Több nagyszerű játékosuk van, de egyikük sem tudott úgy az együttes élére állni, mint Miho Boskovic vagy Samir Barac az elmúlt időszakban. Montenegro viszont egészen kiváló, egyenletes teljesítménnyel rukkolt elő, még úgy is, hogy számos idősebb klasszis ezúttal hiányzott tőlük.”

„És végül a magyarokról. A csapatunk tökéletes keveréke volt azon fiataloknak, akik korábban már játszottak néhány válogatott mérkőzésen, némelyikük egy-egy világversenyre is eljutott, de olimpiára még nem – illetve az olyan klasszisoknak, akik már állandó csapattagnak számítottak, ám az idén léptek elő főszereplőkké. Mindehhez társult Nagy Viktor teljesítménye, aki a három legfontosabb mérkőzésen rukkolt elő a legnagyszerűbb produkcióval. A görögök elleni 9-3-as sikert sem szabad lebecsülni: a hellének gárdája igencsak masszív, amely Montenegrót is legyőzte a csoportmérkőzések során, bennünket pedig kétszer is a nyári tornákon. Csakhogy azon a napon Viktor kapusteljesítménye döntött: épp azért lett 9-3 a vége, mert a magyar csapat csak három gólt kapott, ebből pedig olyan lehetőségek adódtak magán a mérkőzésen, illetve olyan helyzetet generált mentálisan, hogy egészen kilenc gólig jutottak. Ezeket követte a két egygólos siker Horvátország, majd Montenegró ellen.”

Ezzel kapcsolatban Kemény Dénes új megközelítésből mutatta be az elmúlt évek sikertörténeit. „Az utolsó öt-hat évben egyike lett a döntő tényezőknek, sőt, inkább azt mondanám, „a” döntő tényezővé lépett elő a kapusok teljesítménye. Minden azon múlik, hogy az adott mérkőzésen kinek a kapusa véd jobban. A kapusok párviadala a kulcs: tudom, a védők nagyban hozzájárulnak a kapusteljesítményhez, viszont a vége mégiscsak az, hogy a védési százalékok határozzák meg a végeredményt. És ehhez még csak nem is kell feltétlenül 60 százalék fölötti hatékonyság: elég, ha 10-12 százalékkal több védést produkálsz a tőled harminc méterre lévő kollégánál. Légy jobb, mint a másik kapus – a többi nem számít.”

Összességében Ratko Rudic szerint a játék minősége változott London óta, ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy gyengébb volt a világbajnokság az olimpiánál. „London talán jobb színvonalú védőmunkát hozott, a csapatok is szervezettebbnek tűntek. Számomra ugyanakkor sokkal érdekesebb volt a világbajnokság, a mérkőzések sokkal szórakoztatóbbak voltak. Több akciót láttam, több mozgást – és a nemsokára életbe lépő új szabályok további dinamizmust hozhatnak a vízilabdába. Gyorsabb játékot, több lefordulást, több lövést láthatunk majd, a fókusz a támadójátékra helyeződik át.”

A horvát mester konklúziója pedig eképp fest: „Meglehet, a vébé után egy sor csapat újragondolja a stratégiáját, a játékosok kiválogatását – elképzelhető például, hogy hozzánk visszatér több minőségi vízilabdázó, akikkel erősebbekké válunk. Viszont számtalanszor bebizonyosodott, hogy az új, friss emberek képesek igazán magasabb szintre juttatni egy csapatot, márpedig ha egy fiatal együttes kellő tapasztalatot, pláne sikerélményt szerez egy nagy eseményen, legközelebb még erősebben, még élesebbre töltve tér vissza, és ismét készen áll arra, hogy valami nagy dolgot vigyen véghez.”

(A bónuszfejezetben Joan Jané értékeli a női tornán kiemelkedően szereplő csapatokat, rólunk például azt mondta: „Imádtam a magyarok játékát!”)