A hatodik alkalommal megrendezett FINA Development Trophy egyike a legkeményebb viadaloknak: a pólóban fejlődőnek számító országok tornáján ugyanis azonos szinten álló, viszont kevésbé képzett és nem mindenben profi játékosok harcolnak egymással. Ahogy Manuel Ibern, a FINA vízilabda-bizottságának új vezetője fogalmazott: „Nekik ez olyan, mint a többieknek az olimpiai játékok” – ennek megfelelően eszeveszett csaták zajlanak a vízben, és az egy meccsre jutó, dumáért, odapakolásokért kiosztott piros lapok száma legalábbis duplája, ha nem triplája az átlagosnak. Az utolsó nap közeledtével az egyre fáradó pólósok ráadásul még ingerlékenyebbek lesznek, a tét is nő – hallani kellett volna, mit jelent például egy 7. hely Perunak: olyan diadalüvöltéseket hallattak a Szingapúr ellen büntetőkkel megnyert csata után, hogy repedt a vakolat –, egyszóval hiába mennek vízben a partik, egyetlen szikra elég a robbanáshoz.

Amúgy a FINA delegátusai tűpontosan érezték, hogy a finálé nem lesz babazsúr, a két legjobb bírót jelölték, a semlegesként meghívott német Spiegelt és holland Zwartot, külön beszéltek az edzőkkel, mert egyértelműen tartani lehetett attól, hogy a máltaiak és az irániak meccsén elszabadulnak az indulatok.

Ám hiába volt minden elővigyázatosság, a döntő végül csak botrányba fulladt. Ellentétben a csoportmeccsel, amikor az irániak simán faképnél hagyták riválisukat, és gond nélkül nyertek, most a máltaiak tartották kézben a találkozót, 5-2-re vezettek a félidőben, és hosszan tudták őrizni a két-háromfás különbséget, mígnem a negyedik negyedben egy már kivédett emberhátrányban a lepattanó labda eltűnt a kapus környékén, a holland bíró ötöst fújt, az irániak pedig feljöttek egy gólra 6-5-nél. Aztán 7-6-nál is próbálkozhattak, de nem tudtak egyenlíteni, hogy aztán 45 másodperccel a duda előtt a máltaiak legjobbja, a negyeddöntőben például 10 gólt lövő, bár kétségkívül rettenetesen nagyarcú Steve Camilleri finom abstószból indulva centerből behúzza a győztes találatot (8-6). Már ezelőtt is volt egy páros cserés kiállítás, ám ezután Camillerit az iráni bekk levitte a víz alá, adott neki kettőt, a máltai feljőve beszólt neki – újabb két piros röpült.

Időkérés után jött Irán, próbáltak hamar lőni, nem sikerült, a máltaiak ünnepeltek – ám közben kialakult egy kisebb szóváltás a vízben. Ami aztán nagyobbá dagadt, és a csoportosulás kezdett veszélyessé válni. Sportági hátrány, hogy a bírók csak sípolhatnak, de nem tudnak a játékosok közé állni – a higgadtabbak ugyan próbálták csendesíteni a mérgesebbeket, de érződött, most nagyon komoly gőzmennyiség van távozóban.

Hiába érkeztek újabb piros lapok, ezen a szinten ez aligha bírt fékező erővel (nem egy következő vb- vagy Eb-szereplés tétetik kockára)... Az irániak szerb edzője, Alekszandr Csirics a pályafutása őrületeihez képest a másik térfél közepéig rohant, onnan üvöltött a játékosaival, hogy fejezzék be, ám ekkor már nem volt megállás. Az iráni cserekapus beugrott, nem feltétlenül azonosítható célzattal, a nagyobb bajok viszont még csak ezután történtek.

Merthogy a korábban kiállítottak a medence mögött, a flaszteron kezdtek egymásnak beszólogatni, majd ez lökdösődésbe torkollott, mire előbb az iráni kispad rohant nagy rössel a tetthelyre, ezt követte a máltai cserék rohama, majd a vízben lévő perzsák másztak ki, erre viszont a hazaiak sem maradhattak tétlen – hamarosan egy harmincfős kavalkád kereste az aligha fellelhető igazságot, heveny üvöltözés és lökdösődés keretében.

A bírók mindenesetre ambulánsan lefújták a meccset (azaz kvázi félbeszakadt 31:27-nél), és a delegátusokkal együtt annak szurkoltak, hogy ne váltson át vendettába az egész. Tény, a vörös vonalat nem lépték át a felek, azaz lökdösődés és ordibálás (sértegetés) akadt bőven, mutogatás is, de pofon nem csattant, ami egyébként nyilván elég durva végkifejletet eredményezett volna. Mire az uszodába hívott rendőrök – öt joviális, többnyire derűsen túlsúlyos úriember – megérkeztek, lecsengett a balhé, az irániakat sikerült az öltözőbe tuszkolni, a máltaiak meg megbékéltek a történtekkel, gondolván, hogy akkor lassan jöhet az eredményhirdetés.

Arra azonban még várni kellett – és végül a finalisták közül egyik sem lett hivatalos rá. Az ugyanis egyértelmű, hogy a történtek mellett nem lehet csak úgy elmenni szó nélkül, hivatalos FINA-eseményen, még ha ez „csak” egy Development Trophy is, mégsem járja, hogy a felek a víz helyett a szárazföldön fejezzék be a meccset. (Egyébként nem fekete-fehér a sztori: bár a kívülálló úgy láthatta, hogy az irániak provokáltak, mint kiderült, meccs közben a máltaiak heccelték őket, azaz mindenkinek megvan a maga sara ebben a nem túl dicsőséges fejezetben.)

Egy szó mint száz, a FINA jelenlévő vezetői félórás tárgyalás után döntöttek: kénytelenek életbe léptetni a vízilabda-szabályzat vonatkozó paragrafusát, melynek értelmében ha egy csapatból háromnál több játékos követ el egy mérkőzésen súlyos sportszerűtlenséget, akkor a csapatot ki kell zárni az adott meccsből. Mivel ez egy döntő volt, és mivel gyakorlatilag tizenhárman sportszerűtlenkedtek mindkét oldalon, kettős leléptetés lett a vége: nem csupán a mérkőzésről, de a tornáról is kivágták a két együttest, majd a tervezetthez képest másfél órával később a hotelből visszaszállított, eredetileg hátrébb végzett csapatokkal tartották meg az éremátadó ceremóniát. Uruguay lett a győztes, Szaúd Arábia a második, Ausztria pedig a harmadik – utóbbi gárdának olimpiai bajnokunk, Steinmetz Barna a szövetségi kapitánya, aki mosolyogva állapította meg: lám, mennyire fontos volt, hogy büntetőkkel nyerjék meg az ötödik helyért lejátszott meccset Tunézia ellen...

Az aranyérmeket és a serleget végül Uruguay kapta

Amúgy jellemző, hogy az uruk a bronzmeccs végén örömükben bedobták a vízbe idős edzőjüket – a döntőn erre nem volt mód, mígnem idővel kiderült: végül is a bajnokcsapat kapitánya fürdött...

És hogy azért picit visszatolassunk a sporthoz, magához: még a FINA-tanácskozás idején az irániak végül feltűntek a színen, odamentek a máltaiakhoz, mindenki kezet fogott mindenkivel, azaz a felek lezárták a viharos korszakot. Sajnos, kicsit későn jött meg a józan eszük – bár vitán felül ez a két csapat volt a legjobb, mégis érem nélkül kellett távozniuk az uszodából...

Csurka Gergely (Málta)