Nos, kirepült egy korosztály...
Várj, van egy másik hírem is: Melbourne-ben megszületett az unokám!
Gratulálunk! Igazán érzelmes napok....
Valóban azok. Ilyen az élet. Ezért csináljuk.
Összegezhetünk?
Nem lesz egyszerű. Nem lesz egyszerű, mert, ahogy mondtam korábban, a szívemhez nőtt ez a csapat. Öten már tagjai voltak az U18-as isztambuli együttesnek, Manóval speciel a hatodik éve dolgozunk együtt, még tizenöt éves sem volt, amikor irányítottam, azóta olimpián járt, világbajnoki ezüstérmes. Kavarognak bennem az érzések... Reménykedem, hogy többen is ott lesznek majd előbb vagy utóbb a felnőtt válogatottban.
Konkrét neveket is mondanál?
Nézd, Manhercz Krisztián és Nagy Ádám már annak tekinthető, ugye. De itt van például Vogel Soma. Meggyőződésem, ő hamar ott lehet. Emlékszem, a görögök elleni '95-ös csapat bronzmeccsén, amikor Kardos Pipi volt az elsőszámú kapus, az ötméterespárbajnál azt mondtam neki, menj be, és védd ki a szemüket. Visszakérdezett: én, hiszen eddig ültem? Mondtam, ne törődje vele. Bement, kivédett három ötöst, és nyertünk... Vagy ott van a két balkezes, Vadovics Viktor és Burián Gergő. A balkezesekkel amúgy mindig kicsit elfogultabb vagyok, de azt hiszem, ezt meg lehet bocsájtani nekem. Bennük is nagy perspektíva van. Ebből a csapatból így máris öt játékost említettünk. De a többiekben is van potenciál, hosszú távon rajtuk múlik, mire viszik. Én bízom bennük, tényleg megszerettem őket. Arról nem beszélve, hogy úgy érzem, összetételében is ez volt eddig a legjobb csapatom. Teleki Andris... Láthattad, mekkorát küzdött, a szívét-lelkét kitette a vízben, pedig ütötték-vágták rendesen. Hozta az ítéleteket, harcolt, mint egy vadállat. Jobbnak, sokkal jobb centernek tartom annál, mint ahogy el van könyvelve, tudom, ezt bizonyítja is majd a jövőben. És folytathatnám a sort...
Nehezen engeded el őket...
Persze. Sok lehetőség van bennük, mindazonáltal ez az élet rendje, mostantól kizárólag a felnőttek között kell bizonyítaniuk. Beszélgettem Belgrádban a kollegákkal, egyetértettünk abban, nagyon erős világbajnokságot zártunk. A spanyolok vezettek három góllal a negyedik negyedben a görögök ellen, kikaptak. Az oroszok is döntetlent játszottak a görögökkel, aztán kilencedikek lettek, a görögök pedig világbajnokok. Fiatal játékosokról beszélünk, akik még nem profik, akik még egyik nap képesek így, a másikon pedig úgy játszani. Gyerekek még.
Adódik a kérdés: az utánpótlásedző, így a legmagasabb szinten dolgozó szakember mikor dolgozik jól? Ha nyer, vagy ha játékosokat ad fel a felnőtt válogatottba?
Összetett kérdés, de rátapint a lényegre. Alapvetően ott hibázunk szerintem Magyarországon, hogy minden szinten eredményeket akarunk. A támogatási rendszer is az eredményekre támaszkodik, a rendszer elvárása, hogy légy minél sikeresebb, hozz érmet a csapattal. Félreértés ne essék, persze, hogy ez a cél mindig, ugyanakkor ez nem minden, sőt. Legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, hogy a válogatott szövetségi kapitányának rendszerébe illő játékosokat nevelni. Gerendás Gyuri mondta nekem, annak idején, hogy az a baj az utánpótlásban, hogy az edzők többsége Kásást, Benedeket akarnak képezni, sztárokat, csillagokat, nem pedig a gyengébbeket erősíteni, a jobbakat még jobbakká nevelni. Pedig alapesetben az lenne a fő feladat, hogy minél képzettebb játékosok kerüljenek ki. Az egyik oldalon sírunk, hogy a külföldiek elveszik a fiatalok helyét, a másik oldalon viszont látjuk, kevés az olyan fiatal, aki felkészült az ob I-es játékra. Nem azért kellene betenni egy utánpótláskorú játékost, mert fiatal, hanem mert kiverekedte ezt magának. Nagy a felelősség az edzőkön.
A te pozíciódban mit tudtál tenni ezért?
Sokat tettünk, úgy gondolom. Alapból is megtanulnának, megtanulnak sok olyat a gyerekek a következő két-három évben az ob I-ben, ami szükséges, mi az edzéseken, az összetartásokon igyekeztük ezt a folyamatot gyorsítani, előbb megtanítani nekik. Apróságok ezek, de így áll össze a kép, így lesz hatékony a munka. Hiszek, nagyon hiszek az egységes képzésben. Ami máshol évek óta működik.
Nálunk nem?
Letettük az alapokat, Benedek Tibivel sokat dolgoztunk ezen. Posztonkénti képzés, korosztályos képzés. Összetettük egy anyaggá, amit az edzők csinálnak, azaz közös munkáról is beszélhetünk. Újdonság az adott posztokra összeállított anyag. Ezek közül külön kiemelném a centerképzés fantasztikus munkáját. Nem azért, mert mi ilyen okosak vagyunk, hanem mert olyan centerek adták tudásukat ingyen és bérmentve ehhez az anyaghoz, akik világklasszisok voltak a maguk idejében - lásd Molnár Papesz, Varga Zsolt, Märcz Tomi vagy Steinmetz Ádám. Szuper anyag, elérhető mindenkinek, a szövetség a honlapjára is kitette, letölthető - van, ahol használják, valahol nem. Több helyütt nem...
Ösztökélted az utánpótlásedzőket erre?
Tartottunk országos előadásokat az utánpótlásedzőknek, afféle road showt csináltuk. Mindenki figyelmét felhívtam, tanácsokat adtam. Mást nem tehettem.
Tettél volna?
Nézd, ha rajtam múlna, kötelezővé tenném az alkalmazását. Mi a válogatottban két hónapig minden nap ebből dolgoztunk a centerekkel, de ez kevés. Rendszeresnek kellene lennie. Mindenhol a világon képzett centerek vannak, nálunk a két világklasszis, Kis Gábor és Hárai Balázs mögött azért látni némi űrt... Bedő Krisztián nem fejlődött annyit, mint fejlődhetett volna, Mezei Tamás tetszik, ahogy hajt, megy előre, le a kalappal. De mögöttünk tényleg bajok vannak. Az utánpótlás-képzésben kevés időt fordítanak a technikai képzésre, sokkal inkább érvényesül a „Menj be, te vagy a legerősebb, legnagyobb, szerezz kiállítást" jelleg. De nem szeretnék leragadni a centereknél, mert általánosságban gondolom, hogy lehetne hatékonyabb a rendszer. Főleg annak tudatában, hogy ma Magyarországon rendbe tették a sportot, vízilabdában is olyan lehetőségek vannak, mint sehol máshol, nem véletlen irigykednek a külföldi kollégák. Sehol nincs annyi vízfelület és vízilabdázó gyerek, mint nálunk, ezt kellene kihasználni. Persze mindez nem megy egyik napról a másikra, ezért rengeteget, tényleg rengeteget kell dolgozni.
Ez motivál?
Tudod, bevallom, nem hittem volna egykor, hogy ennyire a szívemhez nő ez a terület. Korábban dolgoztam Olaszországban a világ egyik legjobb csapatával, majd szövetségi kapitányként Magyarország legjobb játékosaival, nem gondoltam volna, hogy ilyen örömet okoz gyerekeket tanítani. Amikor hat éve Dénes megkeresett, hogy vállaljam el az utánpótlás szövetségi kapitányi tisztet, először meglepődtem, majd pillanatok alatt rájöttem, mekkora hiba volt 15 évig kivonulni a sportágból.
Ha már itt tartunk: miért tettél így?
Amikor az atlantai olimpia után befejeztem a munkát, nagyképűség nélkül mondhatom, letettem a világ legjobb csapatának alapjait. Már mi is nyerhettünk volna, de az elődöntőben elrontottunk egy negyedet, amire ráment minden. Nagyon jó csapatunk volt, de nem volt még beérve. Viszont övé volt a jövő. Az élcsapatok mentek kifelé, nálunk volt a legalacsonyabb az átlagéletkor, fiatal, nagyon tehetséges játékosokkal. Jött Dénes, beletette az ő munkáját, és nagyszerű sikereket ért el a csapattal. Én pedig sokáig emésztettem Atlantát...
Megtört?
Igen, megtört. Irgalmatlan energiákat tettem a munkába, sokat kaptam a fejemre, hogy kikészítem a játékosokat a sok edzéssel, pedig hiszem, szükségük volt rá. Miután Dénest választották kapitánynak, adódott az üzleti életben egy lehetőség, én pedig kivonultam a sportágból. Már tudom, nagy hülyeség volt. Pedig hívtak több helyre is, a Mladost Zagreb vezetői például órákig győzködtek az irodámban, de nem vállaltam el a feladatot. Képben voltam a sportágban, jártam meccsekre, de az edzősködés nem éreztem, hogy hiányozna. Furcsa is volt Dénes hívása 2011-ben, de már tudom, mennyire jót tett nekem, hálás is vagyok neki érte. Szeretem ezt csinálni, talán nem nagyképűség, értek is valamelyest hozzá. Számomra is az elmúlt hat évben derült igazán ki, hogy a tanítás áll leginkább közel hozzám, így utólag visszagondolva, játékos koromban, a BVSC-ben is rendszeresen segítettem a fiatal csapattársaimat. De így utólag visszagondolva a válogatottban is fiatalokkal kezdtem el dolgozni, hiszen Kásás Tomiék is 16-17 évesek voltak. Említhetem az öreg Pomiliót, szegény most halt meg idén, mindig mondta, mennyire jó, hogy megkért anno, hogy foglalkozzak külön a fiával az edzések után. Természetesen nem én csináltam belőle olimpiai bajnokot, de jól esik, hogy ő sem felejtette el a közös munkát, szokta is említeni, ha találkozunk, hogy mennyit tanult tőlem. Olyan vízilabdázó voltam, aki rengeteget dolgozik, kellett valami plusz, amivel felveszem a versenyt. A mai napig megkövetelem ezt a szorgalmat a játékosaimtól, így tudom átadni nekik, amit szeretnék. Amikor visszatértem az önkéntes száműzetésből, a gyerekek visszajelzései azt mutatták, hozott valami újat ez a pali. Persze nem mindenki volt boldog, rá is kérdeztem több kollegánál, mitől ez az ellenszenv irányomban.
Volt?
Volt, de rájöttem, érthető mindez valahol. Jön valaki, akit tizenöt évig szinte nem is láttak, és megkap mindent, amit ők korábban nem kaptak meg. Ez némi antipátiát váltott ki. Valóban nem volt olyan kérésem, amelyet ne teljesítettek volna a szövetségben, dolgozhattam úgy, ahogy gondoltam. Miután jöttek az eredmények, látták, milyen dolgos edző vagyok, úgy érzem, elfogadtak.
Szokták volt mondani, minden edzőnek előbb gyerekekkel kellene foglalkoznia, utána feljebb lépni. Azok közé tartozol, akik fordított utat jártak be - ráadásul, ha jól érzem, már nem is mennél feljebb.  
Az összes utánpótlás-válogatottban megforduló játékost felnőttként kezeltem, olyan szintű és minőségű munkát is végeztetem velük. Szerintem csak így szabad, így lehet csinálni, töretlenül hiszek a rendszerben.
A sportban nem feltétlen a demokrácia híve vagy, igaz?
A sportban követelni kell, menni, csinálni, gyerekkorban is.
Mit gondolsz, hova tart a vízilabda? Egyúttal ugyanazt az utat járja be az utánpótlás része, mint a felnőtt? Sőt a válaszodat kicsit megelőzve továbbmegyek: játékost kell nevelnetek, vagy gladiátorokat?
Jó kérdés... A hazai világbajnokság nekem cseppet sem tetszett. Természetesen nem a magyar válogatott teljesítményére utalok, hiszen az ezüstérem remek teljesítmény. Maga az a trend nem tetszik, amely valóban olyanfajta játékot eredményez, amely sokkal jobban hasonlít a gladiátorharchoz, mint ahhoz a vízilabdához, amelyben én hiszek.
Mi volna az?
Sok mozgás, a klasszikus játék. De látom, nem erre megy a világ, alkalmazkodni kell. Mint ahogy alkalmazkodni kellett ahhoz is, hogy nálunk próbálták ki tavaly az öt-öt elleni játékot - két világversenyen okozott egy nem kis nehézséget, hiszen a játékosok harminc-negyven százalékkal nagyobb fizikai igénybevételnek voltak ez által kitéve. Persze egyszer sem panaszkodtam fáradtságra, akkor sem, amikor négy kulcsjátékosom pihenő nélkül jött át tavaly a podgoricai világbajnokságról az Európa-bajnokságra, ahol ugye hetedikek lettünk. Nem csak a táblán múlt, hanem a fáradtságon is, a kihagyott helyzetek egyértelműen ide vezethetőek vissza. Kísérleti nyulak voltunk, ami hiba, mert ha valamit be akarnak vezetni, egyetértek, próbálják ki, de nem az ilyen rangos utánpótlás-világversenyeken. A lényeg, hogy valóban hihetetlen fizikai ütközetek zajlanak már a vízben, noha vannak nemzetek, az olasz vagy a szerb például, amely ahogy látom, törekszik a játékra is. A mostani bronzmeccsünk nem ezt mutatja persze, de alapvetően a szerbek is pólóznak már. Nehéz az átmenet, nagy figyelmet szentelünk mi is a fizikális képzésnek. A merítés, ahogy mondtam, nagy nálunk, ám a minőséggel akadnak problémák, és ezzel visszakanyarodtunk az alapdolgokhoz.
Megoldás?
Az egyéni képzésben látom. Régóta beszélünk erről, voltaképpen mindenki egyetért, de még nem sikerült jól kialakítani, ebben le vagyunk maradva. Többször felvetődött az akadémiai képzés, látok benne rációt. Persze csak úgy, hogy az akadémia a legjobb iskolákkal lenne kapcsolatban. Mert nagyon fontos a tanulás, az értelmes gyerekek a vízben is másként gondolkodnak. Szóval a legtehetségesebb játékosokkal érdemes lenne ebben a rendszerben dolgozni, ami persze nem feltétlenül kedvező a kluboknak, szóval sok a kérdés ezzel kapcsolatosan. De egy jól kidolgozott és működtetett rendszer sok mindenre megoldást jelenthetne. Tehetségeink most is vannak, az ő fejlődésüket kell jobban felgyorsítani, még hatékonyabbá tenni. Mindez döntés kérdése.
Látom, telis-tele energiával.
Olyasmi. De hogy mit hoz a jövő, nem csak rajtam múlik. A szövetséggel év végén lejár a szerződésem, meglátjuk, igényt tartanak-e rám a továbbiakban. Én nyitott vagyok, szeretem, amit csinálok. Azok közé tartozom, akiknek a vízilabda az elsődleges, nem vagyok klubérdekelt, a magyar vízilabda érdeke a legfontosabb számomra.
Ergo nem egzisztenciális kérdés?
Valamiből élni kell, ám az, hogy ki mennyit szeret és tud dolgozni, nem pénzkérdés. Az belülről jön az embernek. Én nem letudni akarom a munkát, hanem tisztességesen elvégezni. Ebből soha nem engedek.