A főszereplők voltaképpen mindegyike elmondta már véleményét a 17. FINA Világbajnokság vízilabda-tornájáról, tulajdonképpen kapitány és játékosok egyöntetűen jelentették ki, fájdalmas a finálé elbukása, ugyanakkor amilyen mélyről indult a csapat, annyira értékelni kell ezt az ezüstérmet.

Ezzel alapjaiban egyetért Märcz Tamás „jobb keze”, avagy másodedzője, Gerendás György is, ám van itt más. Más, ami nem tagadja, kimondottan bosszantja és elkeseríti.

„Úgy vagyok ezzel a világbajnoksággal, mint a jó szörfös: szereti, amit csinál, elkapott egy jó hullámot, élvezi a helyzetet, majd egyszer csak ki tudja miért, lepattan róla, és szenved. A nehezebbnek ítélt sorsolás ellenére elkaptuk a jó hullámot, jó meccset játszottunk az ausztrálokkal, az olaszok ellen ellenszélben, elsőszámú centerünk nélkül döntetlent harcoltunk ki, majd az ausztrálok sportszerűségének is köszönhetően könnyebb ágra kerültünk. Ott tovább lovagoltuk a hullámot, az oroszokat, majd a görögöket remek játékkal győztük le, úgy voltunk az egésszel, ez a teljesítmény elvisz minket az aranyig. Majd számomra döbbenetes módon a döntő első negyedében leugrottunk a hullám tetejéről. Sok döntőt játszottam, illetve éltem meg edzőként, de olyat, mint ez a mostani volt, soha, egész egyszerűen érthetetlen.”

Montreali bajnokunk érzései a döntő óta nem hogy csillapodtak volna, az órák múltával még erősebben tombolnak benne – nem titkolja, nem tudja megemészteni a történéseket: „Új csapat, új edzővel, új stábbal, új szellemiséggel hagyta elveszni a soha vissza nem térő lehetőséget. De továbbmegyek: ellökte magától a győzelmet! Lehet, hogy közhely, attól még így van: gólokat ajándékoztunk az ellenfélnek. Olyan gólokat, amelyek ha csak egy kicsit rangosabb ifimeccsen történnek, az edző leüvölti a gyerek fejét…”

Adja magát a kérdés: mit gondol, miért alakult így? A válasz nem késik soká: „Elképzelni sem tudom a valós okát. Ami tény: az első negyedben nem védekeztünk! Nem zártunk vissza, nem segítettünk vissza a társaknak, nyomát sem lehetett látni a két nappal azelőtti fantasztikus védőmunkának. És igen, olyan könnyű gólokat ajándékoztunk nekik, mintha gálameccsen lettünk volna, nem pedig egy vb-döntőn. Elkeserítő…”

Felvetjük, 4–4-nél új meccs kezdődött, avagy volt erő a csapatban – ezzel nem vitatkozik, sőt pont ebből vezeti le az általa vélt történteket: „Úgy egyenlítettünk ki, hogy minden gólért, továbbmegyek, mindet jó passzért szenvedtünk, vért izzadtunk. Pont azzal voltak jobbak a horvátok, hogy megdolgoztattak bennünket egy rohadt passzért is! Nem volt esélyünk nyerni. Az, hogy fölálltunk, és négy-négy után két peches góllal kaptunk ki, objektív tény. Mindazonáltal az én olvasatomban ezzel a két peches góllal rosszabb esetben döntetlennek kellett volna lennie a meccsnek.”

Karakteres, elgondolkodtató vélemény, ahogy megszokhattuk tőle. A hozzá közel állók, nem titkolja, mondták neki, ne legyen ennyire pesszimista – ám ő nem érzi, hogy az lenne: „A nagy hurrá hangulatban – hozzáteszem, nem a csapat generálja elsősorban – igyekszem reálisan értékelni. S hogy azért kaptunk ki, mert jobb a horvát válogatott? Igen, jobb. Komplettebb, nem véletlenül játszott sorra döntőket az elmúlt világversenyeken. Ha megver bennünket, nincs gond. Ám a fejemet – a jó eredmény ellenére – sem szeretném a homokba dugni! Odaadtuk nekik a győzelmet. Az első negyedben nem hiszem, hogy bármeny horvát játékosnak feljebb ment volna a pulzusa nyolcvannál… Könnyedén játszva lőttek gólokat, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Ha tizenkét éve a Kemény Dénes vezette válogatott ilyen lehetőséget szalaszt el, azt mondják, zágson. Szécsi, Biros, Benedek, Kásás, Madaras, Molnár, behúzzák a következőt. De ennek a csapatnak ez volt élete nagy lehetősége, valakinek ez volt az utolsó vb-döntője, valakinek az első és az utolsó… Nem szabad ilyen ziccert kihagyni! Anno ha valaki emlékszik a dán labdarúgó-válogatottra, talán érti, miről beszélek. Akkor, a döntő előtt a dánok pontosan tudták, a büdös életben nem lesz ekkora lehetőségük, persze, hogy megnyerték az Európa-bajnokságot. Elkeserítő, hogy mi így ellöktük magunktól ezt a győzelmet. Itthon, nyolcezer szurkoló, de tulajdonképpen az egész ország szeme előtt. A korábbi nagy aranygenerációknak, sem a Kárpáti, Gyarmati féle csapatnak, sem nekünk, a Szívós Faragó fémjelezte társaságnak, de Kásás Tomiéknak sem adatott meg, hogy világbajnokságon, világbajnoki döntőben játszanak itthon, a Margitszigeten, mi pedig most ott álltunk, és néztük, sőt segítettük az ellenfelet. Nem, tényleg nem tudom még megemészteni!”

A folytatásról éppen ezért egyelőre nem is kívánt beszélni Gerendás György, szavaiból is kitűnik, idő kell még neki…