„Kaliforniába tudnék menni, San José városába, az ottani egyetemre és csapatba. Meg kell még írnom egy nyelvvizsgát és egy amerikai érettségit, ha azok sikerülnek, akkor januártól ott játszom tovább. Addig az UVSE-ben maradnék, az őszi szezonban is, Berci azt mondta, számítana rám” – beszélt Kuna Szonja arról a bizonyos lehetőségről találkozásunk elején.

Kuna Péterhez fordultam azonnal, vajon mit szól ehhez az esélyhez.

„Én örülök neki, támogatom. Szonja válogatott akar lenni, és ez az év úgy érzem, kimaradt a számára azokkal szemben, akik úgymond gyengébb csapatokban játszották végig a bajnokságot. A tendenciát nézve a hazai rendezésű vb miatt ez a következő évben is így lesz, és vannak olyan helyzetek, amikor váltani kell, mert egy karrierbe kerülhet egy rossz döntés. Kértünk tanácsokat, és megerősítést kaptunk, hogy éljünk a lehetőséggel.”

A családban most ő a főszereplő (Fotó: Dobos Sándor)

Teljesen világos, hogy Kuna Szonja a döntéseit Tokió jegyében hozza majd meg. Elmondta, Parádi Klaudia személyében van magyar pólós a San José Egyetemen, és jövőre két BVSC-s fiú is kiköltözik.

„Szonja teljesen elzárkózott a lehetőségtől fél-háromnegyed éve, amikor először megkerestek minket. Aztán volt ideje megemészteni, és megérteni, milyen nagy lehetőség ez, nemcsak a vízilabda miatt, bár ott 60 csapat van, így rengeteget tudna játszani. Ő most abban a korban van, amikor sokat kell a vízben lenni, és épp a minap beszéltünk róla, hogy a junior-válogatott kezdőjéből egyedül ő nem stabil kezdő a csapatában” – ezt már Kuna Ildikó, az édesanya teszi hozzá. „Imád az UVSE-ben játszani, és megtiszteltetésnek veszi, hogy Keszthelyi Ritával és a többi válogatott játékossal szerepelhet egy csapatban, Áts Berci is játszatja, megadja neki a lehetőséget, de ideálisabb lenne, ha még több meccse lenne egy évben.”

„Az én időmben nem egyetemre lehetett külföldre menni, hanem játszani, de tudtuk, hazajönni még nehezebb lett volna minden szempontból abban a rendszerben” – válaszolt Péter arra a kérdésre, ha neki meglett volna a sansz, hogy fiatalként kikerüljön, élt volna-e vele.

Pályafutása második szakaszában aztán sokat játszott külföldön, sokan keresték, nem véletlenül, hiszen a 80-as, 90-es évek egyik legjobb kapusáról beszélünk. Kuna Péter 1973-ban került le a Császár-uszodába, ahol Nádori Katalin előkészítő-csoportjában kezdett el ismerkedni a sportággal.

„Sokat jártunk a családdal a Balatonra, és édesapámnak, aki semmit sem erőltetett, csak egyetlen kérése volt: tanuljak meg úszni” – emlékezett Péter, aki a KSI-ben kezdte a pólót, 1983-ig ott játszott, majd a Vasas Izzóhoz, a későbbi Tungsramhoz igazolt. Tíz évet húzott le az akkor meghatározó klubban, bajnokságot is nyert a csapattal. Az atlantai olimpia előtt két évig Szentesen vízilabdázott, majd az olimpia után jöttek a légiós évek.

Előbb az olaszországi Nervi, majd aztán Svájc, Ausztria, Franciaország, Törökország és Románia, hogy a hazatérés után még egy évet Székesfehérváron is eltöltsön.

„Sok minden belefért ezekbe az évekbe, két svájci bajnoki cím, két román bajnoki cím például. Hogy melyik a legkedvesebb? A svájci aranyérmek közül az elsőnél Rusorán Peti volt az edzőm, az azért kedves, a másodiknál „én voltam az edzőm”, az meg azért.”

„Tényleg te voltál az edző is?” – kérdezte Szonja meglepetten, mikor a játékos-edzői minőségéről beszélt édesapja.

„Tényleg, nem tudtad? Aztán a nagyváradi győzelmek azért kedvesek, mert borsot tudtunk törni a románok orra alá. Ez nekem fontos volt.”

Több volt, mint egy sima győzelem? – kérdeztem.

„Igen. A csapattársaimat is rendszeresen provokáltam, világossá tettem, hogy ez nekem hazai pálya. Nagyváradon szerettek is, Bukarestben már kevésbé.”

A barcelonai olimpián, az olaszok ellen (7-7) - Fotó: MTI/archív

Ha egy sportember három olimpián (1988, 1992, 1996) jár, szerez két Európa-bajnoki ezüstérmet, egy világbajnoki bronzérmet, egy-egy Világkupa-aranyat, - ezüstöt és -bronzot, nem feltétlenül kellene, hogy így fogalmazzon:

„Nagy siker, tulajdonképpen nem volt.”

Pedig ezt mondta Kuna Péter, és ennek alapja a vízilabda és a vízilabdázók „beárazása” és megítélése. A „mértékegység” már akkor is az olimpiai bajnoki cím volt ebben a sportágban, ami számára nem adatott meg.

„Még megvan egy 1978-as cikk, az első rólam, amiben azt mondtam, olimpiai bajnok akarok lenni. Ez nem sikerült, végig is kísér, hisz így lett volna teljes a pályafutásom. Viszont nem ráz meg, mint sokakat, hiányzik, persze, de nekem egy jó edzés is sikerélmény volt. Máshogy élek meg helyzeteket, másként is látok bizonyos dolgokat és mást is szeretek a vízilabdában. Szomorúan látom, hogy ma már az uszoda sem olyan, mint régen volt. Sokkal személyesebb közeg uralkodott régebben, és maga a játék is szórakoztatóbb volt. Ez ugyanis tényleg egy játék, nem egy harc. Az ellenfél ellenség lett, megjelent a gyűlölet a medencében, a parton is, a játékosok között is. Mi imádtunk az uszodába járni, az edzések után ott maradtunk, nem rohantunk a 26-os buszhoz, ott éltük egész életünket” – fogalmazott Kuna Péter.

„Sajnos, tényleg vannak furcsa helyzetek, de én jól érzem magam az uszodában, az edzéseken is. Még kicsi vagyok, de szeretem ezt a helyzetet, hogy nem én vagyok a főnök. Alkalmazkodom. Az ifiben már más a helyzet, ott nekünk kell vinni a csapatot, de azt is szeretem” – mondja Szonja, akit szembesítünk vagányságával.

„Azt mondják, örököltem” – hízeleg édesapjának és édesanyjának az UVSE „Kicsije”.

„Ha az ember tud valamit, akkor azt mindig tudja. Szerencsére, Szonja sok mindent tud. A gyorsasága, a mozgékonysága, a dinamizmusa megfelelő, lát a pályán, nem ijed meg. De azért nem ijed meg, mert tudja, hogy tudja. Én mindig rettegtem az iskolában, mert tudtam, hogy nem tudom. Az uszodában minden más volt, akkor sem remegett a lábam, mikor 18 éves koromban először voltam válogatott. Ráadásul Moszkvában, egy orosz-magyaron, az akkor nagyon erős oroszok ellen. Visszatérve Szonjára, a fizikuma még erősítésre szorul, de nem biztos, hogy sokat kellene felszednie, hiszen akkor a dinamizmusa lesz kevésbé meghatározó. Majd meglátjuk” – értékelt az apuka, aki egyébként nem sokkal az első válogatottsága után szembesült azzal, hogy a magyar válogatott nem vesz részt a Los Angeles-i olimpián. Helyette a junior Európa-bajnokságra utazott Ambrus Tamással, míg Nemes Gábor és Tóth Béla a Jóakarat Játékokon volt érdekelt kapusként (Cservenyák Tibor pedig Svájcba költözött), ahol bronzérmes lett a magyar válogatott.

S ha már 1984! Ebben az évben ismerkedett meg Kuna Péter és Takács Ildikó, boldog kapcsolatuk azóta is tart. 1991-ben és 1994-ben Perthben és Rómában a világbajnokságon, 1993-ban Sheffieldben az Európa-bajnokságon a magyar válogatott tagjaiként jártak, már férjként és feleségként – ez kuriózumnak számított. Ildikó Rómában világbajnok lett a csapattal (Perthben negyedik), 1991-ben Athénban pedig Európa-bajnokságot nyert, majd két évre rá Leedsben bronzérmet. A sikerek tehát nem kerülték el őt sem, sőt!

Kuna Ildikó és a lányok

„Azt szoktam mondani, hogy én szinte minden jót az életben a vízilabdának köszönhetek. Például a családomat. Egyébként elég későn kezdtem el úszni, egy évig kajakoztam is, aztán egy volt úszótársam kérdezte meg, van-e kedvem lemenni az uszodába megint, merthogy beindul a női vízilabda az országban. Volt kedvem, érdekes, én is az Újpesthez mentem, mert úgy volt, ott is lesz szakosztály. Aztán nem lett, a BVSC-hez kerültem, és ott is maradtam pályafutásom végéig. 95-ben megszületett Klaudia, aztán még egy évre visszamentem a csapathoz. A 96-os olimpia után mentünk ki Olaszországba Petivel” – emlékezett Ildikó, akinek a legkedvesebb emléke az Európa-bajnoki cím, ott ugyanis kezdőként szerepelt, és végig tudta játszani a tornát, ellentétben a vb-vel, ahol hamar megsérült, kirántották a vállát, így nem lehetett teljes a katarzis az aranyérem megszerzésekor.

„Volt olyan terv, hogy Olaszországban is játszom majd, de aztán terhes lettem Szonjával. Mikor aztán Svájcba kerültünk, már úgy vártak Horgenben, hogy minden elő volt készítve ahhoz, hogy újra vízilabdázzak, szerződés, munkakönyv, minden. Klaudia két és fél, Szonja féléves volt, de a lányok a csapatban nagyon rendesek voltak, míg tartott az edzés, valaki mindig vigyázott rájuk. Három bajnokságot húztam le, három ezüstérmet szereztünk” – meséli Kuna Ildikó, aki 2001 őszétől dolgozik egy idegenforgalmi cégnél, a vízilabdát onnantól már csak lányai révén követi.

A nagy kérdés az, Szonja a szülők örökébe lép-e. Az UVSE-vel szerzett két felnőtt bajnoki cím mellett tavaly Madridban az ifi világbajnokságon bronzérmes lett, a korosztályos válogatottal ez a legnagyobb sikere eddig. Még előtte áll az idei hollandiai Európa-bajnokság a 97-es válogatottal, és még szerepel egy világbajnokságon is, amit várhatóan Voloszban rendeznek, ismét.

De hogyan kezdődött? Annyira egyértelmű volt, hogy két vízilabdázó gyermeke ugyancsak vízilabdázó lesz? Nos, nem.

„Ahogyan apuék, mi is sokat jártunk gyerekként a Balatonon, és hát nyilván azt szerették volna, hogy tanuljunk meg jól úszni. A nővéremmel, Klaudiával jártunk a BVSC-hez úszásoktatásra, de én emellett rsg-ztem is. A kettőt együtt csináltam, az úszóedzés után mentem az rsg-edzésre. Aztán választani kellett, anyuék javasolták a vizet, mert azt sokkal tovább lehet űzni, mint egy tornasportot. És tényleg így van, ott 16-18 éves korukban szinte véget ér a sportpályafutás. És, hát volt egy rsg-verseny, ahol nagyon lepontoztak, és elkeseredtem, az is egy lökés volt, hogy abbahagyjam. Először Klaudia ment le úszóedzésre, de nekem is mennem kellett, mert így tudtak minket apuék hozni-vinni. Egy év után aztán átmentünk az Újpesthez, anyu korábbi csapattársa, Dancsa Kata segített ebben, hozzá mentünk le. Jó döntés volt” – mondta Szonja, akinek nővére, Klaudia a legutóbbi bajnokságig még pólózott, de mára abbahagyta, és a tanulást részesíti előnyben.

Bizony, bizony... Tehetség volt ritmikus gimnasztikában is

S hogy emlékszik vissza minderre Ildikó?

„Klaudia 7, Szonja 5 volt, mikor levittük őket úszni, aztán mikor Szonja kitalálta, hogy tornázna, hirtelen nem tudtam, miről is van szó. Otthon állandóan spárgázott, ezt tudtam, de magáról a sportágról semmit. Levittük, kipróbálta, és aztán az edzők is azt mondták, nagyon tehetséges, áradoztak róla. Kicsit gondban voltunk, mert tényleg a víz felé terelgettük, és féltünk, nem orrol-e meg ránk később. Szerencsére nem haragszik, hogy az úszást és a vízilabdát erőltettük. Számot vetettünk a lehetőségekről, és úgy gondoltuk, egy sikeresebb sportágban több lehetőség adódik. Dancsa Kata után Bercihez került, és lényegében ő nevelte ki, ezért is hallgat rá mindenben, ezért is kedveli őt.”

Ahogy Szonja említette korábban, „még kicsi” az UVSE-ben, de mindezt nem bánja. A válogatott játékosok viszik előre a csapatot, és észrevettük a lila-sárgák edzésein, bemelegítésein, hogy teljesen külön készülnek a „nagyok”. Ezt kívülállóként furcsának találjuk. Szonja nem:

A korosztályos válogatottban, alsó sor, jobb szél (Fotó: Romsics Zsuzsanna)

„Vannak ők, és vagyunk mi, ez teljesen normális, hiszen ők sokkal előrébb járnak. Mondom, nagyon könnyen alkalmazkodom, nagy a fegyelem a csapatban. Ez a hierarchia része, ami benne van a vízilabdában.”

„Igen, ez nagyon is rendben van. Ha beszivárog a demokrácia, az csak bajt okoz” – fogalmaz félig viccesen Péter. „Ahogyan az edzőnek se mondják meg a szülők az utánpótlás-meccsen, mit csináljon, úgy a játékosokban is lennie kell egy szűrőnek. Ha mindenki egyet csinál, még ha rosszul is sül el, sokkal jobb, mintha sokan sokfélét csinálnának. A hierarchiára szükség van, ez egy belső vezérlést és motivációt jelent.”

Kuna Szonja ma már Faragó Tamás edzésein pallérozódik a korosztályos válogatottban, Péter ennek kifejezetten örül: „Azon túl, hogy nagyon érti a szakmát, Tonónak is az a fontos, hogy aki lemegy az uszodába, az jól érezze magát. Szonjának nagyon tetszik az általa vezetett edzés, de biztos vagyok benne, hogy van néhány olyan lány, aki csodálkozik az edzéseken, az intelmeken.”

„Tényleg élvezem, még nem álltunk össze, de még csak nemrég kezdtük a közös munkát, van időnk” – így Szonja.

A szülők az idei női döntő 2. meccsén, Dunaújvárosban (Fotó: Madar Dávid)

Bizony van. Klaudia mellett egyébként a családfő sincs most a vízilabda mellett, és mikor a miértekről beszélt, szinte tapintható volt, mekkora csalódás érte.

„A KÓPÉ-ban dolgoztam utánpótlás-edzőként, a klub vezetői, Kósz Zoltán és Petőváry Zsolt, akikkel hosszú évek óta barátok voltunk, évekig laktunk egy szobában, félszavakból is értettük egymást. Tavaly nyáron egy családi nyaralás után tértem vissza július 9-én, hogy megtervezzük a táboroztatást, a nyár további részét, és folytassam a munkát, amikor Zsolt jelezte, hogy június 30-ával visszamenőleg pénzhiányra hivatkozva megszűnik az állásom. Mélyem megviselt a történet, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni, még akkor sem, ha újra visszatérek az uszodába dolgozni. Ez bennem marad majd, mert tudom, hogy az, amire hivatkoztak, egy hamis indok volt. Így hát, egy ideje maradnak Szonja meccsei, azokra kimegyek, mert akkor jól érzem magam” – magyarázta meg a mostani „kényszerszünetet” Kuna Péter.

„Hollandiába is megyünk, az Európa-bajnokságra, már megvan a szállásunk is. Mindketten nagyon szeretjük a vízilabdát, és kivételesnek tartjuk, hogy a saját lányunknak szurkolhatunk. Ezek soha vissza nem térő élmények” – fogalmaz Ildikó, amikor a nyári programról és a meccsre járásról kérdeztem.

Az Euroliga-elődöntőben, az Olympiakosz ellen (Fotó: Dobos Sándor)

Ott volt a család Sabadellben is, ahol az UVSE Euroliga-döntőt játszott, és végül ezüstérmet szerzett. A tavalyi athéni négyes döntőre is elkísérték Szonját, hogy jövőre Amerikába kell-e menni, vagy sem, az még az élet nagy kérdése.

Egy biztos, a Kuna névvel egy ideig még biztosan találkozunk az uszodában. Minimum egy valakinek köszönhetően.

Dobos Sándor