Kellett ez neked?
Mire gondolsz?
Voltaképpen nincs egy perc nyugtod, nincs időd semmire, másfél hete vagy itthon, és interjúról interjúra rohansz.
Sokan cserélnének velem.
Élvezed?
Elsősorban a munkát élvezem, az ünneplés persze aztán maga a csúcs, a médiakötelezettség pedig az egész velejárója. Félreértés ne essék, győztes torna után nyilatkozni azért nem akkora teher. Kétségtelen, ennyi ember még sohasem kérdezett az edzősködésről, Belgrád óta kis híján percre pontos programon van, de talán lecseng lassan a történet. Máskülönben a riói olimpia után kétszer, négyszer, százötvenszer ennyi interjút is szívesen adnék, ha ez az ára egy olimpiai éremnek.
Lehet ezt még fokozni?
Ebben még nincs tapasztalatom, de mondanom sem kell, szívesen vetném alá magam. Máskülönben természetesen nem én vagyok a lényeg, hanem a lányok, a női vízilabda, amelynek érezhetően megdobja a tetszésindexét egy effajta siker. Nem a férfi szakág kárára, de talán kicsit közelebb hozza az emberekhez.
Tizenöt évvel ezelőtt, a 2001-es budapesti Európa-bajnokság után az akkori kapitánnyal, dr. Faragó Tamással tulajdonképpen ugyanerről beszélgettünk – történetesen ugyanúgy egy végső diadal lezárásaként. Mit gondolsz, miért nem sikerült az áttörés?
Sokan a férfi vízilabdához hasonlítják a nőit, ugyanazt akarják látni a medencében. Ez természetesen lehetetlenség, hiú ábránd, mint ahogy labdarúgásban, kézilabdában, kosárlabdában, és még sorolhatnám. Mindazonáltal az is hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy tíz-tizenöt éve is fejlődőben volt ugyan a női vízilabda, ám az azóta eltelt idő hozta meg igazán a változást. Vagy kétszáz százalékot javult nézhetőségben, taktikában, küzdésben, fizikai állóképességben, lövőerőben, aki akarja, észreveszi mindezt, aki nem akarja, annak meg úgy is hiába magyarázom.
Érzed a felelősséget?
Határozottan. Komoly mérföldkőhöz érkeztünk, az elkövetkezendő másfél év alapjaiban határozhatja meg a szakág megítélését. Az, hogy első magyar csapatként kiharcoltuk az olimpiai részvételt, önmagában nem kis fegyvertény, ám nem szeretnénk megállni, egyértelműen az éremszerzést tűztük ki célul Rióra. Aztán pedig következhet a hazai világbajnokság, ami jó, ha egyszer adódik az ember életében, szóval a lehetőség adott, hogy igazán nagyot alkossunk.

Fotó: Dobos Sándor

Veled. Merthogy máris szerződést hosszabbított veled a szövetség.
Valóban. Még nem írtuk alá, de már csak formaságok vannak hátra. Örülök, hogy bíznak bennem, hogy mindvégig támogattak eddig is. Az elmúlt három és fél hónapban nem tudtunk olyat kérni, amelyet ne teljesített volna a szövetség, legyen szó akár kínai edzőtáborról, minőségi és mennyiségi pontokról, bármilyen technikai feltételről. Ez a háttér nagyban hozzájárult ahhoz, hogy eséllyel vegyük célba a végső diadalt, csak köszönettel tartozunk.
A „jó tartásért” Európa-bajnoki aranyérmet ígértél – több volt ez, mint kötelező optimizmus?
Nézd, tekintettel arra, hogy a kinevezésem után arról beszéltünk, az elsődleges feladat az olimpiai kvóta megszerzése, hazudnék, ha azt állítanám, a kvalifikációs tornán elért negyedik helyet ne írtam volna alá azonnal. Viszont úgy voltam vele, hiába osztanak Belgrádban csak egyetlen kvótát, meg kell próbálni megszerezni.
Ha csak ennyi lenne az egész, én is edzőnek állhatnék…
Sokan mondták, az Európa-bajnokságot könnyebb megnyerni, mint a kvalifikációs tornáról kijutni, ami kétség kívül jól hangzik, csak nem igaz, különösen az elődöntő és a finálé tekintetében. Viszont látva a hollandiai torna beosztását, cseppet sem fáj a szívem, hogy mi páholyból figyeljük a riválisok csatáját.
Szóval, végig hittél abban, hogy így lesz?
Tudtam, hogy a csapatom bárkit képes legyőzni.
Az elmúlt évek tükrében az egyik legnehezebb feladatod lehetett, hogy ezt el is kell hitetni a játékosokkal. Jól gondolom? Kérdezhetem úgy is, hány százalékban voltál pszichológus?
Több százalékban edző, de abban igazad van, hogy mentális tekintetben is sok feladatom volt, húsz-harminc százalékban biztosan pszichológusi feladatokat láttam el. Viszont nem véletlenül volt ott mellettem dr. Csernus Imre, aki mestere a szakmájának, ő is sokat segített. Vele, a stábom többi tagjával, Tóth Lacival, Áts Bercivel, Ágó Renáta erőnléti edzővel, Horváth Ákos gyúróval, Buza Balázs videolemezővel és dr. Pavlik Attilával összeállt a mozaik.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Az Európa-bajnokság első napján aztán a hollandok ellen nagy vereségbe szaladt bele a csapat. Benne volt a levegőben, hogy szétesik a mutatvány?
Kijózanító pofon volt, nem vitás, ugyanakkor azon nyomban levontuk a tanúságokat. Tudtuk, ilyen gyengén még egyszer nem játszhatunk, ez volt a kiindulópont.
Már megbocsáss, de ez túl egyszerűen hangzik. Nem szépíted kicsit?
Vitathatatlan, el volt kenődve a társaság, aggodalom jelei mutatkoztak az arcokon, viszont azért voltak a beszélgetések, akár közösen, alkalmanként akár négyszemközt, hogy mindeniben tudatosuljon, nem az első meccset kell megnyerni, hanem majd az utolsót. Keszthelyi Ritát utóbb kíváncsiságból megkérdeztem, mi munkálkodott benne a vereséget követően, és nem lepett meg a válasza, amely arról szólt, hogy csúnya vereség volt ugyan, de egy ilyen tornán csak egyszer lehet így játszani. Úgy nekünk, mint az ellenfélnek. S lőn, igaza lett.
Emlékszem, a vereség estéjén, a kötelező interjúk során nyugodt hangon odasúgtad, az Európa-bajnokság utolsó meccsén majd más lesz a hollandok ellen. A végén még azt hiszem, tudatos, eltérítő meccsel kezdtetek…
Láttad az arcokat, nem erre készültünk. A forgatókönyv viszont már tudjuk, jól alakult, a hollandok talán el is hitték, ennyivel jobbak nálunk, így álltak oda a döntőhöz is. Kevésbé számoltak azzal, hogy szép lassan összeállt a védekezésünk, a fór-hátrányunk, komoly tartása lett a csapatnak, és önbizalom tekintetében is nagyot léptünk előre. Az olaszok elleni elődöntő volt a csúcs, ezt követően biztos voltam benne, hogy szoros mérkőzést vívunk velük a döntőben.
És te végig, az első naptól az utolsóig higgadtan, nyugodtan végezted a feladatodat, úgy tűnt, semmivel sem lehet kizökkenteni. Csak egyetlen szituációt hadd említsek: a döntőben ahelyett, hogy az időkérés után végigjátszottuk volna a támadást, eladtuk a labdát, és a negyed utolsó másodpercében aztán így kaptunk gólt. Más biztos megőrül, toporzékol, te azonban mintha mi sem történt volna csináltad tovább a feladatodat. Hogy őszinte legyek, nem feltétlen így ismerhettük meg korábban Bíró Attilát.
Lehet, hogy öregszem? A viccet félretéve, néha magam is csodálkozom magamon. A Fradi, majd az OSC férficsapatainak edzőjeként voltak összetűzéseim a bírókkal, kaptam piros lapokat, visszhangzott néha tőlem az uszoda, ám úgy tűnik, sikerült lehiggadnom. Igazság szerint beszélgettünk róla, tudatosan vártam is arra a szituációra, amikor úgy isten igazán kiereszthetem a hangomat, amikor sokkolni kell a játékosokat, amikor meg kell őrülni. De nem jött el ez a pillanat. És nem azért, mert ilyen névvel például gyenge lenne bírózni… A csapat erejét bizonyítja, hogy egyszer sem kellett durvább eszközökhöz folyamodnom – az első meccs speciel olyan hamar elúszott, hogy felesleges lett volna kiabálni a kispadon.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Nem lehet, hogy szimplán értesz a nyelvükön?
Ezt tőlük kell megkérdezni.
Mit gondolsz, az, hogy egy volt válogatott játékos a párod, befolyásolja a női póló lélektani megértését?
Jó kérdés. Vízilabdázni tudnak a lányok, számtalanszor bizonyították. A hitet kellett erősíteni bennük, hogy erre a párommal való beszélgetések során, vagy saját tapasztalatból jöttem rá, tulajdonképpen édes mindegy. Ellenben rendkívül fontos, hogy visszaigazolást nyerjen mindez. A belgrádi események azért is csodálatosak, mert stabil önbizalmat képesek adni játékosnak, edzőnek egyaránt, mindenki tudja, képesek vagyunk bármire.
Abszolút tudatosan tértél át sokévnyi férfivonalon eltöltött idő után a női szakághoz?
Egyértelműen.
Miért?
A Fradinál elöltött három év – amelyből nyolc hónap fizetés nélkül telt el, dacára a LEN-kupa elődöntős jó szereplésnek; hiába, más idők voltak akkor a Népligetben… –, és az OSC-s idők után úgy éreztem, helyben topogok. A legerősebb csapatokhoz odaférni képtelenség volt, én pedig szerettem volna valami nagyot alkotni. Mondjuk ki, nyerni. Néztem a női vízilabdát, láttam, hogy mennyi potenciál van benne, ezért vállaltam el az Új-Zélandi munkát. Virítani persze ott sem lehetett, ám a nyelvtanulás mellett kiváló lehetőség volt a szakág megismerésére, testközelből tapasztalhattam meg a világtendenciát, láttam, miként dolgoznak az amerikaiak, az ausztrálok vagy éppen a kínaiak, ahol a női vízilabda népszerűsége a férfi előtt van. Reméltem, egyszer lehetőségem lesz nekem is kiemelkedő csapatnál dolgozni.
Talán kevesen emlékeznek, de Kemény Dénes kapitánykodását rövid ideig másodedzőként segítetted – azt anno miért hagytad abba? Hiszen ott kódolva volt a siker.
Családi dolgaim miatt nem tudtam teljes mellszélességgel a munkára koncentrálni, Egerben gondok akadtak a borászati vállalkozással, muszáj volt rendbe hozni. Most is megsínyli kicsit a hiányom, de azt hiszem, édesapám sem szomorkodik, hogy így alakultak a dolgok.
Leszel még férficsapat edzője?
Momentán remekül érzem magam a bőrömben, szeretek a lányokkal dolgozni, példaértékű a munkához való viszonyuk. Azt hiszem, megtaláltam a helyem.

Fotó: Dobos Sándor

Azonnal magasra tetted a lécet. Mondhatjuk, hogy most jön a neheze?
Mondjuk! Erre vártunk, szerettük volna, hogy teher legyen rajtunk.
Az Európa-bajnokság előtt aranyérmet, most olimpiai érmet említettél. Ez már az óvatosabb Bíró Attila?
A győzelemért utazunk majd Rióba, ebben mindenki biztos lehet! Viszont egy olimpia semmihez sem hasonlítható verseny, a lélektani tényezőknek még nagyobb jelentősége lesz, mást ne mondjak, ki kell majd zárni, ha mondjuk Novak Djokovics ül le melléd reggelizni.
Ha már meccsnapokon az ő belgrádi éttermében kávézgattál idővel afféle kabalaként Kemény Dénes elnökkel…
Volt ilyen.
A mentális felkészülés mellett szakmai vonalon is várhatóak változások? Azt láttuk, az európai csapatokkal felvesszük a versenyt, sőt – máshogy készülünk a tengerentúliak elleni erőpróbára?
Közismert, az ausztrálok, de legfőképpen a világbajnok amerikaiak milyen férfias vízilabdát játszanak, éppen ezért nem meglepetés, a következő fél évben több erőfejlesztés szerepel majd a programban. Utóbbi csapat momentán kilóg fölfelé a mezőnyből, ám nem legyőzhetetlen, bizonyítja ezt a kazanyi világbajnokság is, amelyen az olaszok csak elkapták őket. Biztos vagyok abban, hogy ellenük sem leszünk majd esélytelenek. Előbb persze meg kell még szerezniük a kvótát, ami kegyetlen nehéz feladat.
Jó érzés ezt páholyból kimondani, az biztos.
De mennyire! A belgrádi kemény napok egyik jutalma.

– a.z. –