A Theodora Magyar Kupa négyes döntője parádés meccseket hozott Szentesen, minden igény kielégítő találkozók, nagy játékos és edzői húzások, izgalmak jellemezték. Szubjektív visszatekintésünk alapján is kijelenthetjük, csúcs volt a javából!

„Mondjátok már meg, nem látszott kívülről, hogy mindkét csapat a halálán van?”
A kérdést a Magyar Kupa-serleget szorongató szolnoki csapatkapitány, Varga Dániel intézte felénk úgy háromnegyed órával a lefújás után, mintegy érzékeltetve, felettébb megerőltetett a menet.
„Nem, Dani, jó kis parti volt” – ment felé a válasz, amely után a mindent szem előtt tartó, a minőségre adó olimpiai bajnok így reflektált: „Akkor jó, akkor a közönség élvezhette.”
Élvezte.
Három remek férfimeccset láthattunk az MK négyes döntőjében, s noha a csapatok leginkább a védekezésre helyezték a hangsúlyt (az OSC a Honvédot engedte alig levegőhöz jutni, a Szolnok előbb az Eger, majd az OSC ellen húzott már-már áttörhetetlen falat az amúgy mindkét összecsapáson remeklő Nagy Viktor kapuja elé), így is pompás volt a mutatvány. Egyrészt izgalmakban, gladiátorharcban nem volt hiány, másrészt olyan taktikai húzásokat vetettek be a felek, amely különös ízt adott a történéseknek. Ezek közül talán kiemelkedik Cseh Sándor fináléban bevetett húzása: elsőszámú centerét, Kis Gábort a parti első felében, sőt a második elején is a padon ültette, mintegy jegelte, majd akkor küldte csatába a fővárosiak hírhedt védelme ellen, amikor azok tagjai (Decker Ádám, Gór-Nagy Miklós, Bundschuh Erik) már letudtak egy-két menetet Mezei Tamással, Tóth Mártonnal vagy akár a másik kapunál bármelyik szolnoki klasszissal. A kifárasztás hadművelete tökéletesen ült, a „Kicsi” becenévre hallgató pekingi bajnok tarthatatlanul lökte tovább csapata szekerét, egyszersmind az utolsó másfél negyedben az ő főszereplésével süllyesztette el ellenfelét a Dózsa. Két héttel ezelőtt a vízilabda-utánpótlás szakavatott, megkoronázott királya, a visszavonuló Kemény Fecsó bácsi jegyezte meg, annak a bizonyos Kásás-fémjelezte aranygenerációnak a tagjai közé tartozott az „istentelenül tehetséges” Cseh Sándor, ám aztán valakit ki kellett hagyni, és ő lett az áldozat, ami rettenetesen nehéz döntés volt. Nos, az egykori gólvágó tegnap edzőként is letette a névjegyét, nagy stratégának is nevezhetjük, a jelek szerint a megannyi neves játékossal megtalálta a közös hangot, hallgatnak rá, a nehéz kezdés után nem véletlen, hogy mára nem csak bivalyerősnek, hanem egységesnek is nevezhetjük a társaságot.
Mindezek tükrében a friss győztest alaposan megszorongató OSC, Eger duót is csak fényezni lehet, avagy nem vitás, a bajnokság majdani rájátszása még ezeknél is nagyobb ütközeteket, csemegét ígérnek.
Utóbbi alaptétel a hölgyek sorozatára is igaz: parádés, ötméteresekkel eldőlő elődöntő, végletekig kiélezett finálé, a rutinos játékosai mellett főleg a fiatal tehetségekre építő Dunaújváros, BVSC kettős, valamint a válogatott alapembereire támaszkodó UVSE, és akkor még nem beszéltünk a négyes döntőre magát nem kvalifikáló bajnokról, a Szentesről.
„Rettenetesen szomorú vagyok, de egyben büszke is, mert a csapat is rettenetesen szomorú…” – fogalmazott sokat mondóan Mihók Attila, az újvárosiak szakvezetője, avagy hiába szóltak arról a hírek, hogy a szenzációs BVSC elleni elődöntőt követően minden már csak jutalomjáték, Menczinger Katáék komolyan elhitték, legyőzhetik a favoritot.
Kisteleki Hanna szemfülessége, ravaszsága, zseniálisan kivitelezett lövése azonban mindent eldöntött (apropó, ha valaki labdarúgásban visz végre valami hasonlót, hetekig róla szólnak a hírek, ergo a balkezes pólós mozdulata valóban kiérdemel minden pozitív jelzőt), egyszersmind a rutin árnyalatnyival a fiatalság fölé emelkedett. Áts Bertalan mindenesetre nem véletlenül dicsérte sajátjai mellett az ellenfelet is, ami jól mutatja, az élcsapatok edzői (Petrovics Mátyás és Tóth László tartozik még kettőjükön kívül ebbe a körbe) valóban együtt gondolkodnak, közös tervük a női póló jobbá tétele, Merész András szövetségi kapitány munkájának segítése.
Jó volt Szentesen, na!
Mint ahogy ez a három mögöttünk hagyott nap mutatja: a magyar póló őrzi renoméját, nem véletlenül hungarikum a javából.

– Amler Zoltán –