Először is a megfelelő szereposztást kellett tisztázni Marcival, aki rögtön azzal kezdte a beszélgetést, hogy „Mi újság?” – az adott helyzetben legalábbis nem neki illett így indítani a diskurzust... Úgyhogy következzék a normális mederbe terelt kérdezz-felelek.

Szóval: mi újság?
Köszönöm, minden rendben.

Azért az éjszaka történtek fényében kissé túlzónak tűnik e kijelentés...
Pedig tényleg úgy érzem, hogy minden oké. Jól vagyok, nem fáj semmim.

Akkor már az elődöntőre visszatérhetsz?
Azért azt sajnos nem... Muszáj végigmenni a vizsgálatokon. Most még két-három napig bent leszek, aztán hazamehetek, de másfél-két hétig még nem gondolhatok az edzésekre.

Utána viszont?
Ott leszek az Európa-bajnokságon! Ez a cél lebeg előttem! Egy ilyen pici rög nem állhat az utamba – pláne, hogy már el is távolították.

Volt egyébként bármilyen előjel korábban, akárcsak egy kicsi fájdalom, ami így utólag vált fontossá?
Nem, egyáltalán nem, semmilyen. És örülök, hogy ennyivel letudtam ezt az egészet. Ezért külön köszönet jár a csapattársaimnak.

Mert?
Nem akartam kórházba menni, mondtam, valami kis görcs, kis fájdalom, elmúlik, semmi vész. De ők csak erősködtek, hogy nézessem meg magam, mert ezt nem lehet ennyivel elintézni. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy meggyőztek. És persze hatalmas köszönet az Uzsoki utcai kórházban dolgozóknak, akik először vizsgáltak meg – a válogatott orvosa, Gábor Tóni bácsi miatt mentünk oda –, és persze Merkely Béla professzornak, Molnár Levente doktor úrnak és a városmajori szívklinika munkatársainak. És mindenkinek, aki aggódott értem – ezúton is üzenem: köszönöm az együttérzést, hálából meg fogok gyógyulni!