Az MVLSZ elnökének előadásáról már beszámoltunk, most nézzük, miről esett még szó abban a szekcióban, ahol a vízilabdában vezető szerepet betöltő személyiségek szólaltak meg.

Elsőként Erik van Heijningen, a valamennyi vizes diszciplinát felügyelő holland szövetség igen agilis elnöke vetett fel néhány ötletet. Bevallottan volt közöttük vad is, ám mint mondta, most azt az időszakot éljük, amikor úgymond „gondolatébresztés” zajlik.

A holland javaslatok egyike, hogy szűnjék meg a lecövekelős játék, azaz mint a kosárlabdában a palánk alatti színes területen, pólóban se lehessen az 5 méteres vonalon belül 3-5 másodpercnél tovább tartózkodni, még a centernek sem. Ezen túlmenően bevezetnék a kiállítás utáni azonnali visszatérést, és elgondolkodnának a támadóidő további csökkentésén (30-ról 25-re).

A cancúni előadók (Fotó: Giorgio Scala/FINA)

Érdekes ötlet még, hogy az a csapat, amelyik eldobja a labdát a sarokba, az ezért kiállítással bűnhődjék, a kontratámadásoknál pedig csak akkor akaszthassa meg a bíró a játékot egy síppal – amennyiben a labdát birtoklót nem faultolják –, ha végképp valami drámai zajlik a vízben.

Ezután a barcelonai világbajnokság szervező-bizottságának operatív vezetője, Manuel Ibern következett – aki egyébként a FINA vízilabda-bizottságának tagja, egykoron a spanyol válogatott szövetségi kapitánya is volt, azaz ért a szakmához. A pólós berkekben csak Lolónak becézett szakember néhány igencsak beszédes statisztikát hozott a tavaly nyári világbajnokságról. A férfitorna döntő fázisát vették alapul munkatársaival (negyeddöntők, elődöntők, éremcsaták), és ez alapján néztek végig különféle adatsorokat.

Eszerint a csapatok átlag 8 gólt értek el, ennek 55 százalékát emberelőnyből, 6 százalékát ötméteresből, 5 százalékát szabaddobásból – az akciógólok aránya 26% (ebben a centergólok is benne vannak...), a lefordulásos góloké 8 százalék... Ibern ezzel kapcsolatban megjegyezte: a mérkőzések felvételeit visszanézve egyértelmű, a játékosok többsége már csak azért sem mer bemozdulni támadásban, mert félnek a kontráktól. A játékvezetői felfogás egyébként sem látványpárti: a kiállítások 62 százaléka „érkezett” centerből, és csupán 10 százalékot ítéltek azért, mert a bemozgást akadályozta a védő, holott egyértelmű, hogy jóval több alkalommal lehetne büntetni ezért.

Ibern szerint rettenetes, hogy az edzők szinte kivétel nélkül a „legyen inkább kiállítás, csak akciógól ne” elvet követik, ráadásul a meccsenkénti egy-két kipontozódás mutatja, a fenti elv gond nélkül érvényesíthető, mert nincs igazi gátja a szabálytalankodásnak.

És ha már itt tartunk: a korábbi beszámolókban emlegetett örökös sípolgatás alátámasztására Lolo bemutatta, hogy a csapatok átlagban 43 szabálytalanságot követtek el egy meccsen, ebből 32 volt a sima fault – azaz mérkőzésenként 86-szor sípoltak a játékvezetők csak a szabálytalanságok után, ebből 64-szer ítéltek sima szabaddobást. Ez tényleg szörnyű sok.

Ibern zárásként megemlítette, hogy a barcelonai vb előtt sokat tárgyaltak a spanyol tévésekkel, egyszer megkérdezte őket, mi a véleményük a játékról. A válaszuk nagyon egybecsengett mindazzal, amit az NBC-főnök Peter Diamond mondott eggyel korábban: „Fantasztikus ez a játék, szédületes képeket tudunk mutatni, a szuperközeli lassítások egyszerűen lenyűgözőek – de ennyi játékmegszakítás a földön nincs...”

Adam Krikorian (Fotó: Giorgio Scala/FINA)

Az amerikai női válogatottal olimpiát nyerő Adam Krikorian szintén remek prezentációt tartott. Először is leszögezte: a szabályokat havonta lehet változtatni, de az alap az, hogy elkötelezett, lelkes ember dolgozzanak a sportágért, és hogy garantálni lehessen a felhőtlen szórakozást a szurkolóknak – ez az alap, ha ez nincs meg, akkor megette a fene az egészet.

Krikorian szerint a mai vízilabdával az a baj, hogy túl sok a szabály, „ami bilincsbe ver. Ha nincs szabály, az persze káoszhoz vezet, de egyértelmű, hogy egyszerűsíteni kell. Ha valamire, a vízilabda szabálykönyvére igaz a mondás: a kevesebb több lenne. A játékvezetők dolga könnyebbé válna bizonyosan, a játék pedig érthetőbbé.”

Az amerikai mester ezután igen érdekes levezetést mutatott be. A 2012-es olimpiát megnyerő együttes londoni góljainak fele emberelőnyből született. „Akkor mit kell tennünk? Forszírozni, hogy hat az öt ellen játszhassunk. Ehhez viszont néha szimulálni is kell. Mi magunk között csak cápatámadásnak hívjuk ezt. Amikor valaki hirtelen eltűnik, bár a védő nem bántotta – azaz csakis egy cápa lehetett a medence alján... Na ez az, amit be kell fejezni.”

Krikorian elmondta, az egyetemi bajnokságban második éve játszanak 25 méteres medencében a férfiak is, további különbség, hogy eggyel kevesebb játékos van a vízben, így sokkal gyorsabbá vált a póló, kevesebb a fault, kevesebb a holtidő. (Bár, mint jelezte, elég drámai, ha egy sportágban holtidőről – holtidőben elkövetett szabálytalanság például... – beszélnek, elvégre egy élő játékban nem kéne a halál szónak szerepelnie...)

A jenkik szakvezetője szerint el kell érni, hogy ne az emberelőny kiharcolása legyen a cél, ne a szabálytalankodás legyen a védő elsőszámú kelléke. „Az NBA-ben a szándékos faultokért technikai hibát és plusz dobást ítélnek. Ott az esetek túlnyomó többségében csak akkor szabálytalankodnak, amikor egy védő eltéveszti az ütemet. Ha a vízilabda törvényszerűségei érvényesülnének mondjuk a Miaminál, akkor Lebron James folyamatosan a büntetővonalon állna. Meccsenként száz pontból ötvenet büntetőből dobnának – hát ez baromi izgalmas lenne...”