A FINA elnökének és ügyvezető igazgatójának bevezető beszédei után először az amerikai profisportok képviselői tartottak prezentációt arról, miként működtetik ennyire eredményesen csapataikat – és hogy ebből mi az, ami „átragadhat” a vízilabdára.

James P. Cain (Fotó: FINA/Giorgio Scala)

Elsőként az NHL-ben szereplő Carolina Hurricanes igazgatója, James P. Cain mesélt arról, miként futtatták fel a hokit egy olyan városban, ahol a kilencvenes években ezer néző lézengett egy 24 ezres csarnokban még akkor is, amikor az ellenfélnél Wayne Gretzky lépett a jégre.

Receptjében három fő hozzávalót említett: kreálj hősöket, és ünnepeltesd őket, amikor csak lehet. Hegyezd ki a legélesebb rivalizálásokat, csapat és csapat, játékos és játékos között, nem baj, ha az utálat is megjelenik, az emberek szeretik a virtuális vérszagot. És igencsak fontos, hogy a gyökerekről se feledkezzünk el, azaz a lehető legtöbb gyerekkel kell megszerettetni a sportágat.

Ezen túlmenően muszáj „barátságot” kötni a legnagyobb hatalommal, a televízióval, és persze a normál bajnoki meccsek mellett extra programokat szervezni, mint az All Star Game, a Winter Classics, és így tovább, amikor speciális okból beszélnek a hokiról.

Ezen túlmenően az NHL bátran belenyúlt a sportágba, amikor vészesen kezdett lemenni a gólátlag: állítottak a kapuk méretén, szabályozták a kapusok lábvédőit, eltörölték a kétvonalas lest, hogy gyorsabbá váljon a játék. Ennek kapcsán Cain megjegyezte – azon videók alapján, amelyeket a FINA minden előadónak megküldött –, hogy szerinte túl sok a sípszó a pólóban. És ez előkerült később is...

Ezután következett Ben Kavenagh, az egynapos krikettet Amerikában, a baseball hazájában is eladni képes ICC sportágfejlesztési menedzsere. Szerinte rendkívül lényeges, hogy egy sportág legyen tisztában az iránta rajongók táborának keresztmetszetével (ismerd a közönségedet), nem szabad félni attól, hogy nagyot gondol az ember, viszont próbáljon különbözni másoktól, és persze muszáj látni, hogy gazdaságilag mi hozható ki egy sportágból.

Az NFL-ben szereplő Indianapolis Colts operatív igazgatója, Pete Ward igen tanulságos előadás keretében mutatta be, mi mindent tesznek azért, hogy kiszolgálják a közönséget. Az NFL-t a tévé tette naggyá, mondhatni, a tévé a legjobb barátjuk, ám nemrég már-már eljutottak oda, hogy a legnagyobb ellenségük is, a minőségi közvetítések ugyanis mind több szurkolót tartottak távol a stadionoktól. A liga azonnal reagált: ma már HD-minőségű képek mennek az óriáskivetítőkön az arénákban, és az összes lassítást láthatják a helyszínen is – mert a nézőknek ez rendkívül fontos.

Ezen túlmenően bivalyerős wifi van a lelátókon, így a szurkolók már a telefonjukon is választhatnak 15-féle lassításból, azonnal kapják a friss híreket a sérülésekről, a statisztikákról, a többi meccs állásáról, valamint az öltözőbe telepített kamerák jóvoltából a meccs előtt, a szünetben és utána is figyelemmel követhetik, mi zajlik a színfalak mögött.

„A szurkoló a No. 1. – szögezte le Ward. – A játéknapon nem csupán a meccset kapja, de sok minden mást is, hogy egy igazi élményben legyen része. Hiába népszerű az NFL, folyamatosan változni kell, alkalmazkodni az új igényekhez. Mi minden vasárnap azon dolgozunk, hogy a meglévő szurkolókkal tovább mélyítsük a kapcsolatot, és hogy újabbakat és újabbakat szerezzünk.” Végül egy tanács a vízilabdának: nem csak az a fontos, mi megy a vízben, hanem az is, mi van körülötte. Az angol „have fun” (legyen vidámság, bár ez inkább a jó szórakozásra rímeltethető”) a kulcs ma egy sporteseményen.

Rick Fusion (Fotó: FINA/Giorgio Scala)

Rick Fusion, az NBA-ban szereplő Indiana Pacers operatív igazgatója is ezt emelte ki. Mint megjegyezte, számukra még nagyobb kihívás a szurkolókat elégedetté, boldoggá tenni, hiszen míg az NFL-ben nyolc-tíz hazai meccs van egy szezonban, addig náluk minimum 41, azaz két-három naponta kell megfelelő miliőt teremteni a csarnokukban.

Náluk vannak arcfestők, karikaturisták, aztán minden alkalommal valami más apró ajándékot osztogatnak, mert az emberek imádnak kapni valamit, ha már elmennek egy meccsre. Arról nem is beszélve, hogy amikor tavaly a play-off utolsóelőtti köréig mentek, a hazai meccseken kiosztottak 18 ezer pólót, így különböző színekben pompázott az aréna – bitang jó látvány volt, számos híradásban visszaköszönt, istenítették a Pacerst, mindjárt könnyebb volt tárgyalni a szponzorokkal...

A játékosok bábui ki vannak állítva, mellettük a lábméretük, tenyérméretük, azaz a rajongók összehasonlíthatják magukat velük. És legalább ennyire fontos, hogy az érkező családok porontyait elvarázsolják: „Ha a gyerekek boldogok, akkor a szülők is azok, és még inkább hajlandóak pénzt áldozni erre-arra” – utalt egy cseppet sem elhanyagolható szempontra a profi kosárligát évtizedek óta ismerő sportvezető.

Ezután Ward egymás alá tette egy Pacers meccs felvezetését, fényjátékkal, füsttel, dübörgő zenével, videóbejátszásokkal, valamint az olimpia spanyol-montenegrói negyeddöntőjének bevonulását, ami maga volt a dögunalom a köbön. Persze, az olimpián nem lehet nagy show-t csapni, de mint értők megjegyezték: a nem olimpiai meccseken sincs semmi só (show), ami kissé ízesebbé tenné a kínálatot.

A konferencia küldötteinek kérdései kapcsán elhangzott, hogy ők kívülállóként úgy gondolják: még többet kellene mutatni a víz alatti harcokat, hogy az emberek lássák, „milyen őrületes teljesítményt nyújtanak ezek a srácok. Mutassák be jobban, mennyire erősek, fittek a vízilabda-játékosok, így is lehet a rajongást, az izgalmakat fokozni.”

Elhangzott az is, hogy a póló nehéz sportág, még több gyerekkel lehet alkalmasint megszerettetni, ha könnyebb az indulás. Ennek kapcsán egy jellegzetes példát hozott az egyik szakértő, aki a rendes európai foci amerikai térhódítását is figyelemmel követte. Eszerint tudható, hogy egészen fiatal korban, 10 évesnél fiatalabbaknál a láb-kéz koordináció még sokkal jobban megy, mint a végtag-szem koordináció, ezért a kicsik nem kapura játszottak, csak rúgniuk kellett a labdát, ahogy a csövön kivért, aztán ha az alapvonal mögé tudták rúgni, az máris gól volt. A lényeg az volt, hogy minél többen jegyezzék el magukat a sporttal, utána ráértek elkezdeni kapura is játszani.

A focisták Amerikában egyszerre invesztáltak az alapokba, ahol a gyerekekkel kell megszerettetni a sportágat, valamint az elitbe is, például David Beckham Los Angelesbe csábításával. Eladni lent, eladni fent – ez követendő példa lehet a vízilabdának is.