Az edzés előtti gyülekezőt villanyozta fel Hosi a jó hírrel: „Megvan. Megjött.” Innen mindenki tudta, hogy egy újdonsült apukához van szerencséjük: Hosnyánszky Zalán 3200 grammal érkezett, a hosszáról még nem tudunk semmit, de a lényeg, sima szülés volt. Úgyhogy innentől kezdve ismét egy vízilabda-csapatot idézhették a megjegyzések.

„Menjünk edzésre, vagy inkább iszunk?”
„Hosi, és milyen a bőrszíne?”
„Mire hazaérsz, legyen szobatiszta, és hagyja abba az éjszakai hisztizést.”
„Mi a neve? Zalán? Akkor lány lett?”

Ha az ember barátokkal, pláne játékostársakkal van körülvéve, az ünnep megédesedik, ez egyértelmű... Persze, azért a gratuláció és az ölelés járt a papának, aki aztán a többiekkel együtt egy valószínűtlenül kicsi mikrobuszba préselődött be, bár inkább volt ez minivan – mégis, mindenkinek jutott hely, azaz jöhetett az első cseljabinszki edzés.

Hogy miért nem a meccsek helyszínén, az jó kérdés, talán még szépítgették – egy egyetemi uszodában zajlott a tréning, valószínűtlenül kék fényviszonyok közepette, avagy a hatalmas ablakokra rakott fényvédők kissé fura hangulatot kölcsönöztek a medencetérnek.

A tréningre amúgy relatíve kipihenten érkezett a társaság, minthogy a délután mindenki alhatott egy kiadósat. Mi sem volt könnyebb: világversenyeken példátlan módon mindenki egyágyas szobában kapott elhelyezést, egy hatalmas franciaágyon húzhatta tehát a lóbőrt anélkül, hogy egy szobatárs szöszmötölt/horkolt/telefonált volna mellette.

Az impozáns Vidgof hotelre nincs panasz, a srácok élvezik az ötcsillagos luxust, igaz, Gergely Pista megjegyezte, „ha kinézek az ablakon, mintha egy régi szovjet film menne előttem – és ha kinyitom, akár bele is léphetek a filmbe.”

De vissza az edzőmedencébe, amelyet a keddi ellenfelünkkel, az amerikaiakkal osztottunk meg ezen a délutánon. A bevezető úszás után három csoportra szakadt a kompánia: egykapuzók, úszók és gumikötelezők, természetesen rotációban.