Berkesi Judittal 2011 óta találkozhattunk gyakrabban az uszodákban, riporterként hétről hétre követte az OB I-es és nemzetközi mérkőzéseket a medence partján. Az M4 Sporthoz 2015-ben igazolt, az első időszakban maradt a vízilabda közelében, és bár mostanság a fókusz máshová terelődött, azt mondja, nem szeretne eltávolodni teljesen a medence világától.

Készül a tokiói olimpiára, a budapesti csapat tagja lesz, válogatottjainktól pedig érmet vár a játékokon.

„A vízilabda nagyon fontos közege volt annak, hogy én szurkolóból riporterré váltam. Szerintem a leginkább szenzitív műfajban élhettem át a legkatartikusabb vagy épp a legnehezebb pillanatokat. Óriási egyéniségekkel tudtam és tudok riporterként beszélgetni, és az ember itt tanulja meg azt, amit előzőleg nem lehet elsajátítani. Ami nincs a könyvekben, amire nincs recept: miként és hogyan kell az embereket megszólítani. Nem kötődöm a családom vagy a felmenők révén a vízilabdához, de természetesen, mivel magyar sikersportágról van szó, óriási szurkoló voltam, és én is a Kemény-legényeken nőttem fel."

Jártál meccsekre is?

A válogatott mérkőzésekre igen, többször is, főleg az olimpia után, a hazai rendezésű Európa-bajnokságon minden meccsen ott voltam, a Margitszigethez köthetők az első élményeim a vízilabdával kapcsolatban. De nem csak a fiúkat, a lányokat is figyeltem és követtem, például az ő vb-címük is meghatározó emlék. Később mellettük nőhettem úgymond riporterré, valójában ők és a vízilabda tanított meg arra, hogyan kell ezekkel az értékes emberekkel beszélni, hogyan lehet őket megközelíteni. Pontosan tudjuk, hogy vannak, akiket könnyebb és vannak, akiket nehezebben lehet szóra bírni.

Érzékenyebbek a vízilabdázók?

Nem feltétlenül, de kétségtelen, hogy ez az a közeg, ahol eleinte tájidegennek érzi magát az, aki korábban nem volt része az uszoda világának. Ha odamegy egy törékeny fiatal lány, és olimpiai bajnokokat, korábbi legendákat kérdez, furcsa, kihívásokkal teli pillanatok adódhatnak. És akkor ne felejtsük el az edzőkaraktereket, ők is elég erőteljes szereplői a sportágnak. Sok mindenbe belecsöppentem, és itt már bő tíz évről beszélünk, olyan évekről, amikor hetente jártam az OB I-es meccseket, Pécstől Szentesen át Debrecenig, a nagy rangadóktól az átlagos bajnokikig. Nagyon sokat tanultam ez idő alatt a sportemberekről, a csapatsportról, a csapatdinamikáról, egyes játékosok feladatairól, szerepéről a vízben és azon kívül, és arról, hogyan kell képviselned magad ebben a közegben, mint riporter. A pálya széli világ rengeteg mindent adott, saját magamat is „megtanultam". Azért ez egy nagyon nehéz műfaj. Fizikailag is egy különleges, egyedi helyzet, amikor odaállsz egy vízilabdázó elé, aki épp levegő után kapkod, lelkileg és fizikailag is kimerült állapotban van, neked pedig a miértekről kell kérdezned. Vékony jég ez, legyen szó egy győztes vagy egy vesztes meccs utáni beszélgetésről. Itt már nem is csak vízilabdáról van szó, hanem egyéni - és csapattörténetekről, érzelmekről és arról, hogy nekünk riportereknek hol a helyünk ezekben a szituációkban.
 
Ha valaki könnyes szemmel nyilatkozik egy elődöntő vagy döntő után, az beleivódik az emberbe, ahogyan az is, ha valaki elsomfordál, magába zárkózik vagy épp később visszatér hozzád és azt mondja: „köszönöm", vagy „köszönöm, hogy nem kérdeztél meg". Sokat tanultam és sok visszajelzést kaptam vízilabdázóktól, akár arról, hogy hálásak, amiért nem éltem vissza olyan információkkal, amik nem biztos, hogy előrevitték volna a csapatot, de nekünk érdekesek lettek volna. Fontos, kihez hogy lépsz oda, hogy szólítod meg, és talán én is tudtam teret adni nekik abban, hogy megmutassák magukat olyannak, amilyenek.

Benedek Tibor mondta egyszer egy vesztes meccs után, amikor lehajtott fejjel mentek el a játékosok előttem, hogy teljesen megérti, ő is mindig elsumákolta, ha lehetett, de tudja, hogy szövetségi kapitányként neki itt kell állnia. És mindig ott állt: ha előtte öt interjút készítettem, ő kivárta, győztes vagy vesztes meccs után, nagyon nehéz helyzetekben is. Mindig korrekten állt hozzánk, ezt a feladatát is 100 százalékban ellátta, ami megmaradt a szívemben, szívünkben.

De örökre megmarad bennem a 2016-os Európa-bajnokság is, és az, amit ott a lányokkal átélhettem. Attól a pillanattól kezdve hiszem azt, hogy ez a csapat olimpiai bajnok lehet. Átélhettem az útjukat, a nyitottságukat, a küzdeni tudásukat, azt az örömöt, amit mutattak abban a sorozatban, óriási élmény volt, és most is köszönöm nekik a bizalmat.
Nekem a vízilabda kicsit a saját fejlődésemet is jelenti: hogyan tanultam meg, hogy ne legyek félszeg, de ne is legyek túl határozott, aki mindenáron saját magát akarja képviselni. Megtanultam, hogy a sportolóra figyeljek, empátiával forduljak hozzájuk. Hálás vagyok az olimpiai bajnokoknak éppúgy, mint az OB I-es játékosoknak, az edzőknek is, hogy ezt az utat bejárhattam velük.

Hogyan alakult ki, hogy épp a vízilabda világába kerültél riporterként?

Szívesen vállaltam a feladatot, szerettem a sportágat, mint szurkoló. Egyébként többen voltunk, kialakult egy fiatalos csapat, és beleragadtam a vízilabdába, ahogyan később a váltás után az M4-nél is sokáig hangsúlyos volt a sportág. Most egy másik élethelyzetben vagyok, a gyermekem születése után visszatérve nem fér bele annyi sportág, mint amennyit szeretek, de mindig mondom a kollégáknak, hogy nem szeretnék teljes egészében elszakadni a medencétől.

Sok folyamatot végigkövethettem, és tényleg igaz, hogy a pályaszéli munkát csak jelenléttel lehet jól űzni. Ha kimegyünk egy világversenyre, attól lehet jó egy interjú, hogy amikor odaáll a riportalany, akkor tudja, hogy ott voltam a szimpla bajnokin, az összetartáson, az edzésen, a felkészülési mérkőzéseken hétről hétre megélhettem az útjukat. Teljesen más így összenézni egy-egy sorsdöntő mérkőzés után az edzővel, ha tudja, hogy részese voltam az útnak, kialakul egy kimondatlan bizalom. A pályaszéli interjúk döntő része nem euforikus pillanatban születik, hiszen egy egész szezon nem tud az lenni. Mégis oda kell állni minden héten, mert amikor majd eljön egy Eb-, vb- vagy olimpiai döntő, együtt tudjuk hitelesen megélni és ezáltal átadni a nézőknek a pillanatot. Amikor már elég egy pillantás, egy mosoly. Nagyon érdekes dinamizmus ez a sportolók és az újságírók között. Talán mondhatom, hogy a jelenlétnek köszönhetően egy idő után befogadott ez a közösség, úgy, hogy egyébként továbbra sem tartom szakértőnek magam. Mondjuk úgy, vízilabdával foglalkozó sportriporternek inkább.

Ha nem is vagy szakértő, mégis érdekelne, mit vársz Tokiótól?

Érmet várok mindkét csapatunktól. Az utolsó világesemény, amin végig dolgoztam, a 2018-as barcelonai Eb volt. Ha akkor kérdezed, nehezebb szívvel válaszoltam volna, vagy hárítottam volna. Most viszont mindkét válogatottban érzem az esélyt, de ezzel szerintem sokan így vagyunk. Mi riporterek vagyunk, de egy kicsit szurkolók is, azt gondolom, nem baj, ha a magyar válogatottak esetében elfogultabb az ember. Amerika ide vagy oda, képesnek tartom a lányokat is a legfényesebb éremre, nagyon-nagyon megérdemelnék már a sok negyedik hely után. Itt van a vitrinemben az a piros-fehér-zöld arcfesték, amivel a 2016-os Eb-n festettem ki a lányok arcát a döntő után, ha most is sikerülne hasonló, előveszem a polcról és most is mindenkinek jutna belőle. És talán nem is baj, hogy egy évvel elhalasztották az olimpiát, ezt a mi javunkra írom.
 
Sorozatunk korábbi interjúi:
 
Nekem a vízilabda - Aranyosi Péter
Nekem a vízilabda - Lovász László
Nekem a vízilabda - Miklósa Erika
Nekem a vízilabda - Marco Rossi
Nekem a vízilabda - Hirtling István