cover image
Egyéb

Tibor nélkül

2020. december 29. 10:18

Év végi összefoglalónk a legfájóbb ponthoz érkezett: az életének 48. évében elhunyt Benedek Tiborra a Magyar Olimpiai Bizottság évkönyvében, a Sport 2020-ban Csurka Gergely tollából megjelent fantasztikus írással emlékezünk. A háromszoros olimpiai bajnok legendát a napokban a total-waterpolo.com szakportál szavazásán az elmúlt húsz év legjobb vízilabdázójának választották.

Vízilabda miatt ezt megelőzően akkor tűnt ennyire zsúfoltnak a Margitsziget, amikor a válogatott 2017-ben világbajnoki döntőt játszott a horvátokkal. Akkor persze összességében többen voltak, hiszen vagy 10 ezer ember ült a Hajós lelátóin, másik 30 ezer pedig az atlétikai stadionban az óriáskivetítő előtt.
Most nem meccs volt, és nem zászlókkal jöttek – mécsest tartottak a kezükben, és komoran vártak, hogy a sportuszoda elé érjenek, ahonnan Benedek Tibor fotója nézett vissza rájuk, s alatta két lélekszaggató évszám: 1972–2020.
Nemigen akadt még olyan pólós, akinek a halála miatt ennyien érezték úgy, ott a helyük az esti megemlékezésen. Írhatnék sportolót is talán, bár ez nyilván nem lehet verseny, hogy kinek a halála rázta meg jobban a hazai sportrajongókat.
Tiboré valóban egy nemzetet sokkolt.
Azóta sokan kérdezték, mi miatt élt ő ennyire az emberek szívében?
Amire nincs rövid válasz – mert nem a három olimpiai bajnoki cím miatt, meg nem azért, mert – mint azóta oly sokan idézték – igazából semmiben sem volt kiemelkedően tehetséges, csak mindig mindenkinél jobban akarta… Pontosabban, ezek miatt is, ám nem kizárólag, és meglehet, nem is elsősorban.
Talán épp azt a bizonyos világbajnoki döntőt említeném, 2017 júliusából. Neki azon már nem jutott szerep, egy volt a tízezerből aznap este. És mégis: volt egy bevágás a tévéközvetítésben, ami legalább annyira beleégett a retinámba, mint oly sok minden más Tiborral kapcsolatosan, az UTE-ben lőtt gólok, a sydneyi finálé, a barcelonai vízbe zuhanás immár kapitányként…
Meg ez a néhány pillanat.
Szörnyen kezdődött a meccs, a horvátok elmentek 4‒0-ra, ám ekkor még visszakapaszkodott a gárda, sikerült 4‒4-nél utolérni őket. És amikor bement a negyedik gól, akkor persze robbant a nézőtér. A tévében pedig bevágtak egy lassítást, amint Tibor felugrik, és üvöltve rázza az öklét a boldogságtól. Mint amikor a vízben volt. Mint amikor a kispadnál állt.
Mondjuk úgy, egykori szövetségi kapitányokról nem azért nem őrzünk ilyen képeket, mert nem volt itthon vb, meg nem volt rajtuk meccsek alatt kamera. Magyarországon kapitány sosem távozott boldogan a posztjáról. Hiába fürdött valaki a dicsőségben, az elválás egyszer sem úgy történt, hogy köszönöm, a csúcson hagyom abba. Valami keserű szájízt mindenki vitt magával. Bár többnyire megkeseredettséget, hogy ha itt vagy ott másképp alakul a medencében, netán ez vagy az másként áll hozzám, akkor… Utána már a felhőtlen örömködés nem feltétlenül adatott meg senkinek, mert valahol az ülte meg a tájat, hogyha ez és ez másképp alakul, akkor ő akár még most is…
Tibor sem konfettieső közepette köszönt le. És mégis: az egész szíve ott volt a válogatottal, továbbra is.
Virtuális zárójelben: tisztelet a kivételnek, és persze rögtön említeni illik Kemény Dénest, aki annyiszor járt a csúcson a csapattal, hogy a nem túl szép utolsó fejezet – London, 5. hely – után is tudott azért tiszta szívvel örvendezni, legalábbis erre utalt, amikor a 2016-os belgrádi Eb-n a lányok utolsó, végül aranyérmet eredményező meccsein a góloknál vadul kiabált mellettem a tribünön.
Tibor kapitánysága ugyanakkor kevésbé tűnt sikeresnek 2013 és 2016 között: a 2013-as világbajnoki cím persze csak megerősítette a már akkor is álló képzeletbeli szobrának a talapzatát, és az utolsó két év kudarcai sem okoztak rajta repedést, függetlenül attól, hogy ő jóval többre vágyott Rióban. Így is ő a pólótörténet első és talán utolsó kapitánya, akit egy olimpiai 5. hely után az egész hazai szakma marasztalt.
Hogy végül mégsem maradt, annak megvan a maga története, amit egyesek ismernek, mégsem beszélnek róla, Tibor pedig már nem fog – soha többé, ezért alighanem úgy őrizzük meg ezt az epizódot az emlékezetünkben, hogy rendkívül elegánsan köszönte meg a támogatást és a lehetőséget, majd távozott.
Ez megint csak igen fontos színárnyalat abban a rendkívül harmonikus összképben, ami millióknak testesítette meg a sportideált. Ment az úton, egyenes derékkal, sohasem keresett kifogást, önfelmentést, sosem fogott semmit a körülményekre, még akkor sem, amikor bőven megtehette volna, hiszen Rióban mégiscsak úgy lettünk ötödikek, hogy a magyar volt az egyetlen a mezőnyben, amelyik nem kapott ki a rendes játékidőben a két hét alatt, viszont két abszolút kulcsembere is bordatöréssel játszott a legfontosabb meccseken. Még csak nem is engedte, hogy ezt kommunikálja bárki. Mert nem, nincsenek kifogások. Ha így kell menni, akkor így megyünk. Mondom: egyenesen. Előre. És jutunk, ameddig jutunk.
Ez volt az a mentalitás, amivel csak Rióban nem ért el a legmagasabb csúcsra.
És ezért áshatnánk akármilyen mélyre az életében, nem tudnánk egyetlen olyan részletet sem kifordítani, ami miatt bárki is visszahőkölne, hogy na ne, ezt nem gondoltam volna róla.
Mert amit gondoltunk róla, az sziklaszilárd erkölcsi alapokon nyugodott. Az összkép, amit láttunk, teljes volt, semmi sem maradt takarásban. És nem azért, mert nem kereste a nyilvánosságot. Miután valahára végleg egymásra találtak a csodálatos Epres Pannival, a tündéri feleség a rá jellemző rendkívül finom érzékkel adagolt rendre annyit a magánéletükről, ami egy ilyen fantasztikus párnál elvárható – ám a celeb szót még véletlenül sem használnám velük kapcsolatban, mert az olyan szinten elkoptatott, sőt, olykor már-már taszító bizonyos megnyilvánulások miatt, hogy e két nagyszerű embert degradálnánk vele súlyosan.
Ők klasszikus házaspárként élték az életüket, igazi családként, két tündéri gyermekkel, teljes harmóniában. És nem tudott olyan történni velük, körülöttük, ami akár csak egy pillanatra is megzavarhatta volna az idillt. Ezért nem hallottunk soha pletykákat, suttogásokat, semmit. Illetve – nem csupán azért, mert nem adtak rá okot soha. Hanem egyszerűen olyan kiegyensúlyozott volt a személyiségük, hogy igazából irigységet sem generáltak, ami miatt legalább kitaláltak volna róluk bármit. (Leszámítva egy beteg lelkű bulvárhölgyike szánalmas kísérletét másfél évtizede, ami csúfos véget ért a bíróságon – a karrierjének kellett volna véget vetni, de ezt csak a történeti hűség kedvéért írom le, mert egyébként mellékszálnak is gyenge.)
És ha Tibor egész élettörténetét nézzük, abban is egyetlen döccenőt látunk, az 1999-es doppingesetet, amelyről nagyjából már eddig is tudtuk, hogy miért pumpálódott egy, az orvos által meggondolatlanul felírt kenőcs használata akkora sportdiplomáciai játszmává (nem is elsősorban az ellenérdekelt országok révén, hanem mert a FINA-ra épp ráégett a kínai úszók botrányának kezelése, és ekkor senkit sem engedhettek el úgymond). Ugyanakkor csak most, a Tiborról írt angol nyelvű megemlékezésem kapcsán alakult úgy, hogy évtizedes barátom, Pedro Adrega, a FINA kommunikációs igazgatója elmesélje, mit élt át a Tibor fegyelmi tárgyalásán. „Ne kérdezd, hogy miért, de a főnökeim beküldtek az ülésre – azóta egyszer sem vettünk részt ezeken, de akkor valamiért ott ültem. És sohasem felejtem azt a képet, ahogy ez a hatalmas ember (Tibor) teljesen magába roskadt és zokogott.”
Valahogy az akkori könnyek tisztítják meg teljesen ama bizonyos összképet ettől a kissé sötétnek tűnő kontúrtól. Ha esetleg bármi kétely is létezett az üggyel kapcsolatban. A jó magyaros, persze-persze, de hát nem zörög a… Az igazi vétkes nem sír, vagy nem így. És persze erre tán ennyit szót sem lett volna szabad vesztegetni, mégis… Amikor valami véget ér, az ember valahogy azt érzi, még azt is el kell rendezni, amit amúgy az élet már elrendezett, hiszen Tibor pályafutásának második szakasza olyan magasra emelte őt, hogy ha volt is lábjegyzet 1999 miatt, az semmilyen formában sem volt felfedezhető.
Legfeljebb annyira, amennyire az örök barát, játékos- és szoba-, de legfőképp lelki társ, Varga Zsolt ecsetelte, hogy amilyen nyomorultul padlóra küldte az egész hercehurca Tibort, oly sokat számított önmaga újraépítésében. Akkor sok olyan leckét megtanult, amit addig nem, sok olyan értékre ráébredt, amelyeket addig esetleg negligált. Addig világklasszis volt. Utána már győztes is. A kettő között óriási a különbség: az első hasznos tagja lehet egy gárdának, ha összeáll minden – mint anno az Újpestnél –, a második viszont képes magával ragadni egy kollektívát, és még magasabb szintre emelni, mint ahová egyébként is eljuthatna. Csapatkapitányként ő ezt a pluszt adta az Athénban, majd Pekingben diadalmaskodó együttesnek.
És eközben mindig áradt belőle valami megfoghatatlan méltóság, amit nem lehetett nem tisztelni. Kőkeményen játszott, mert másképp ezt a sportágat nem lehet, ám sosem volt alattomos, pályafutása első felében még az ifjonti hév el-elragadta olykor, ám csak ha provokálták, ő sosem kezdeményezett – olimpiai aranyérmesként pedig már arra a kétévenként egy cserés kiállításra sem adott esélyt senkinek. Sőt, szinte le sem értek a pekingi dobogóról, amikor odalépett az akkor húszéves, magát olykor vadabb húzásokra ragadtató Varga Déneshez, és elkezdte ecsetelni neki, mekkora felelősség olimpiai bajnoknak lenni, és hogy ehhez tartsa magát ezután.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy Dumiból nemcsak zseniális pólós, de mára Tibi méltó utódjaként győztes csapatkapitány és példakép lett. És ha már zsenialitás – ennek kapcsán beugrik egy röpke párbeszéd Gerendás Györggyel, a nagyszerű mesterrel (aki oly magával ragadón vigasztalta Tibort az atlantai medenceparton a spanyolok elleni elődöntőbeli vereség után, mondván, legközelebb sikerülni fog – és tényleg sikerült, majd még kétszer). Emlékszem, Gyurival épp arról lamentáltunk egy BL-meccs után, hogy milyen elképesztő bal keze van az ellenfélnél játszó Veljko Uszkokovicsnak. Csak hát a szerb zseni nem csupán erről volt híres, rá kellett nézni, hogy lássuk, nem az a megrögzött munkamániás, viszont barátja (rabja?) a balkáni konyhának. Idővel eljutottunk oda, hogy ki az ideális játékos, és akkor azt mondtuk, hogyha rárakjuk Uszkokovics balját Benedek Tibire… „Na nem, olyan nem létezik, az az univerzum legjobb vízilabdázója lenne!” Majd abban maradtunk, hogy ezerszer inkább Tibor, mint a szerb. Mert ezt a sportágat csak azzal a szellemiséggel lehet igazán eredményesen művelni, amellyel Tibor jóval magasabbra jutott, mint számtalan más kiválóság, akik elképesztő labdaérzékkel voltak megáldva, csak éppen az akaraterejük, az elszántságuk, a hitük volt a töredéke annak, ami Tiborban dolgozott.
Nyilvánvaló, van ebben valami eleve elrendeltetett. Ha azt érzékeled, hogy a Teremtő valami határtalan zsenialitással áldott meg, esetleg a kelleténél is többször hátradőlsz, mondván, felesleges megszakadni, hiszen a tehetséged úgyis megold mindent. Ha azonban azt érzékeled, hogy vannak határaid, mert mondjuk a termeted, netán a genetika által valamelyest meghatározott képességeid nem mérhetők más, szerencsésebb fickókéhoz, akkor még mindig van esélyed, mert az imént felsorolt nagy hármas (akaraterő, elszántság, hit) elvben és gyakorlatban is határtalan, kizárólag rajtad múlik, meddig próbálod a saját határaidat kitolni.
2020-ban az ilyen típusú sportolók közül kettőt veszített el sokkolóan korán a világ: Benedek Tibort és Kobe Bryantet. Félelmetes a párhuzam, mert döbbenetes, amilyen módon hajtották magukat, megállás és megalkuvás nélkül. Hogy a testüket képesek voltak már-már romossá kínozni, nap nap után, és nem lehetett olyan edzés, amelyen nem a száz százalék volt a minimális cél, a siker érdekében pedig átléptek minden fájdalmon. Tibornál ugyebár az alsó és a nyaki csigolyaív-szakadások, továbbá a csuklóját lövőképessé tévő bandázs illusztrálta, hogy nem hajlandó lejjebb vinni a lécet holmi testi problémák miatt, Kobe pedig az összes kínszenvedés csúcsán az akció közben elszakadt Achillesével dobott még két büntetőt, és csak utána volt hajlandó befeküdni a mentőautóba.
Arról már a vízilabda és az NBA közötti bántóan nagy különbség tehet, hogy míg a Los Angeles Lakers legendáját a fél világ gyászolta, Tibort Magyarország és az egész vízilabda-közösség, ám ettől még mindketten valódi óriásnak számítottak a maguk közegében (sportolóként – és Kobe-val ellentétben Tibornak a magánélete is teljesen rendben volt, mint fentebb ecseteltük).
Egyértelmű, a legenda státuszt a legértékesebb címek megszerzésével érheti el az ember, mégis, Tibor esetében tán akkor is ilyen óriásként tekintenénk rá, ha mondjuk csak az egyszeresek vagy a kétszeresek közé tartozna. Mindazonáltal teljes mértékben törvényszerű, hogy az ő neve is a háromszoros óriások között pompázik, jóllehet ő 3-5 évvel idősebb a vele együtt révbe érő társaknál. Viszont ahogy felépült a pályafutása, tökéletes visszaigazolása annak, miért lett ő az első magyar pólós Gyarmati Dezső után, aki öt olimpián szerepelt a magyar válogatottban. Ehhez ugyanis húszévesen ugyanolyan kihagyhatatlannak kell lenned, mint 36 évesen. És Tibort nem a neve vitte ki Pekingbe, nem azért játszott s volt csapatkapitány, mert annyira jól ment a gárdának, hogy úgymond elfért mellettük. Ő már egyszer elköszönt, ám 35 évesen visszahívták, mert a tudása és a lelkiereje volt az a szükséges plusz, ami a 2004 utáni világversenyeken mindig egy kicsivel alulmaradó gárdából 2008-ra újfent verhetetlen alakulatot formált.
Ezt így sosem mondta ki senki. Meg nem is szórt látványos gólokat, nem szerzett mindent eldöntő találatokat, azaz ő nem azzal költözött be a sportrajongók millióinak szívébe és lelkébe, hogy van egy csakis hozzá kötődő örökkön emlékezetes pillanat, mint lőj, Dömötör, meg go-go-go Faragó, vagy ahogy 7‒7-nél Kásás Tomi Kiss Gergő kezére tette a passzt Athénban a szerbek ellen.
Ő azért volt a miénk, mindenkié, mert ott volt. Minden pillanatban. Rendíthetetlenül, kikezdhetetlenül, magából mindig a maximumot kihozva, átragasztva a harcos győzelembe vetett, sziklaszilárd hitét mindenki másra. Nem kellett ahhoz brillíroznia, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon a világ sportjában, Magyarország olyannyira imádott vízilabdájának fenséges történelmében. Ő gólok terén mindig annyit tett hozzá az összprodukcióhoz, amennyit a helyzet megkívánt. Eleinte ontotta őket (bár ekkor még a csapatszintű sikerek elmaradoztak), majd a 1999-2000-es metamorfózist követő áthangolást követően roppant magas szintre fejlesztette azt az érzékét, hogy csak akkor engedje el a labdát, amikor úgy érezte, most ezt neki kell elvállalnia. Amivel csak azt akarom mondani, hogy megint nem ott tartunk, mint mondjuk Kobe Bryant, aki dob 81 pontot, és többek között ezzel, meg persze az öt bajnoki gyűrűvel írja be magát a históriás könyvekbe.
Tibornál az eredmények mellett legalább annyit, ha nem többet számított, hogy ő villogás nélkül is a rendíthetetlen harcos volt az emberek szemében. Akinél sosem érezted azt, hogy feladja. Aki a vesztes meccs után sosem hisztizett, bírózott, nyafogott, mint ahogy a győztes mérkőzések után sem ölelte keblére a világot, maradt visszafogottnak és alázatosnak, mosolygósnak.
Hitelesnek – minden egyes pillanatban. De tényleg. Sosem tudtuk, kivel szimpatizál azon a bizonyos palettán, ami oly rémesen megoszt bennünket, mert nem beszélt róla, jelet sem adott, soha. És az a rendkívüli megbecsülés, amit bámulatos játékos-pályafutásával kivívott, igazából senkit sem ösztökélt arra, hogy ezt a kérdést bármikor is nekiszegezze. Oly nagyszerűség áradt a személyiségéből, hogy fel sem vetődött: ez akár érdekes is lehet.
Mert ő volt a Benedek Tibi, aki ideállá vált játékosként, taglaltam eleget az imént, miért. Aztán ideállá vált edzőként is, mert a válogatott mellett másodedzőként is megtette azt, amit kell (egyszer-egyszer még tán többet is), szövetségi kapitányként is bizonyított, hogy aztán utánpótlás-nevelőként és klubedzőként is ízelítőt adjon abból, miként is kellene ezt igazán jól csinálni. És ideállá vált apaként, családfőként, férjként – magyarán nem létezett olyan terület az életében, ahol helye lett volna kérdőjelnek.
Az ilyen nagyságból van rémisztően kevés.
Az pedig, hogy hetekkel a 48. születésnapja előtt elszólíttatott, tragédia mindannyiunknak. Mert bár játékosként megkaptunk tőle mindent, és még annál is többet, ám edzőként még annyi, de annyi értéket teremthetett volna – és ez a sportimádó önző megközelítése, hiszen a legnagyobb tragédia éppen az, hogy elment az imádnivaló apa, a csodálatos családfő, a szerető férj.
A Nemzeti Sportban ezzel ért vége a róla írt nekrológ: „Elment a harcos. Nézünk utána, hátha visszafordul, jön és visszavág, hiszen ő tökélyre fejlesztette a győzelem tudományát… de nem, nem és nem… összezár mögötte a gyász szörnyű, mélyfekete sötétsége.
És többé már semmi sem lesz olyan, mint eddig volt.”
A lezáró mondat csak látszólag patetikus. Komolyan gondolom, hogy nem lesz olyan – mert ezernyi szülőhöz hasonlóan én sem tudom megmutatni a kisfiamnak, ha eljön az idő, hogy nézd meg magadnak ott, azt az óriást. Ő „A Benedek Tibi”, aki… És ő nem szólhat hozzá, hozzánk, mindenkihez, nem adhatja át a győztes mentalitását, a szeméből áradó tűz, a hangjából áradó hitelesség nem inspirálhat újabb generációkat.
Maradnak a mesék, a példatörténetek, a középpontban egy igazi legendával.
Ám formálhatjuk a szavakat a végtelenségig, szerintem akkor sem fogjuk tudni igazán, a maga teljességében felmérni, tudni, átérezni, mennyi mindent veszítettünk 2020. június 18-án.

Vízilabda hírek
Benedek Tibor