„Istenem, a Dumika” – portré Varga Dénesről

2020. március 25. 13:03

A Magyar Olimpiai Bizottság 2019-es évkönyvében a sportág ikonikus szakírója, a LEN sajtófőnöke, Csurka Gergely rajzolt nagyszerű portét férfiválogatottunk olimpiai- és világbajnok csapatkapitányáról, aki aztán januárban Európa-bajnoki címig vezette a Märcz Tamás által irányított együttest a Duna Arénában.

Fotó: MVLSZ

Mozart más.
Michelangelo is.
Megannyi csodálatos zeneszerző komponált lenyűgöző zeneműveket.
Festmények és szobrok ezreit sorolják az egyetemes művészettörténet legmagasabb kategóriájába.
Mégis. Mozart – más. Michelangelo – más. Nem úgy írjuk le őket, hogy egy volt belőlük, ez magától értetődő. Hanem a legnagyobbak közül is kiemelte őket valami, ami megfoghatatlan, amit nem találni senki másnál, ami nem tanulható, hanem genetika, illetve aki hívő, az egyértelműen az egekbe mutat, és valóban – az Úristen sosem volt annyira jókedvében, amikor e két géniuszt emberré formázta.
Meg amikor megteremtette Leo Messit.
A vízilabdázóknak pedig Varga Dénest.
Tudom, a Barcelona világsztárja kapcsán örökzöld vita, hogy akkor ő vagy Cristiano, meg hogy Maradonához mérhető-e, esetleg Peléhez, netán Puskáshoz… És egyértelmű, hogy adott korok legnagyobbjait aligha lehet összevetni, illetve a Messi versus Ronaldo kérdés sem dönthető el egyértelműen, ám ettől még tény: amikor Leo labdához ér, akkor Mozart muzsikája sejlik fel, és Michelangelo varázslatos kompozícióinak bizsergése hatja át a teret.
És nagyjából ezt érzi az ember, amikor Varga Dumi játszik.
Holott vízilabdában azt a legnehezebb. Játszani. És ahogy haladunk előre az időben, a varázslóknak egyre keményebb érvényesülniük a medencében. A mai póló ugyanis már valóban a gladiátorok viadala, amelyben rendszeresen izom, úszógyorsaság és agresszivitás dominál. Ül tort a nagyszerűség fölött.
Sosem volt az a sport, ahol oly látványosan törhetett utat magának a zsenialitás, mint futballban, vagy pláne ott, ahol az emberi kéz alkothat – elvégre mégiscsak az önti formába a csodát, nem a járásra tervezett alsó végtag –, mint a kéziseknél vagy a kosarasoknál. (Hokit, röplabdát nem venném ide, nem lehet megfogni a labdát.) Utóbbiaknál a szabálytalanság elsősorban zavaró-fékező, normál esetben nincs taglózás. Továbbá alanyi jogon jár a védelem annak, akinél a labda van. És nemzetközi szinten egyre inkább a játékvezetői felfogás része, hogy az igazán jókat még annyira védelmezni illik. Éppen azért, mert mindenki ráébredt arra, hogy ma a minőségi szórakozáshoz nem csupán a sport önmaga generálta izgalmai szükségesek – amikor a szórakoztatóipar őrült versenyében muszáj magának a sportnak is helytállnia, akkor igenis szükség van a zsenikre, mert a néző miattuk megy ki a stadionba vagy ül le a tévé elé. (És akkor bármiért több pénzt lehet kérni. Belépőért, közvetítési jogért, pólóért. A legnagyobb sor a Sixtus-kápolna előtt kígyózik bármely esztendő bármely évszakában, hiszen mondhat bárki bármit, nem élt az igazán, aki nem állt életében legalább öt percig a Teremtés freskója alatt.)
Hanem ahogy Varga Dénes is más, mint bárki, aki valaha játszotta a vízilabdát, a közeg is más, amelyből kitűnik.

Először is: a konkrét közeg, a víz. Michael Jordant le lehetett faultolni olykor, de földbe döngölni soha. A mi hősünket meg úgymond könnyű eltüntetni, hiszen a víz alá nyomás alap, ráadásul vízilabdában erőből szokás szabálytalankodni, hogy még véletlenül se legyen esélye a másiknak valamiféle normális akcióra. Ebből indul minden. A sportág épp attól van őrült hátrányban a többi labdajátékhoz képest, hogy 1. a játékosokból csak a fejük látszik, mozdulataik jó része rejtve marad; 2. ellentétben a többivel, bár gólra játsszák, pólóban alapvetően az a taktika, hogy előbb kerüljünk emberelőnybe, aztán próbáljunk gólt lőni (és ez rányomja bélyegét a támadás és a védekezés megszervezésére is).
Azaz itt a legkönnyebb a jókat is meggátolni abban, hogy igazán tündököljenek. A legnagyobbak épp attól különbek a többieknél, mert ők ennek a húsdarálónak az izmozással, vízfröccsökkel, idióta bírókkal árnyalt katyvaszán is képesek a legteljesebb mértékben átragyogni.
Sok jó játékos van, aki képes a szórakoztatófaktorról gondoskodni az adott keretek között.
És akkor van Varga Dénes.
„Istenem, a Dumika…” – rebegte valami egyedi ellágyulással a hangjában Kemény Ferenc úgy másfél évtizede. Fecsó bácsi – újaknak: Dénes édesapja – felnevelt egy sor generációt, megfordult egy rakat hihetetlenül tehetséges ifjú a keze alatt. Mindegyikről tudott áradozni („Imádom őket. Különösen amikor egy testhossz fórral úsznak kapura.”), akadtak tagadhatatlan kedvencei, minősítései találóak voltak, úgy kábé száz százalékban ültek is, érvényesek maradtak hosszú távon… Évtizedes regnálása alatt egyetlen ifjú volt, akire nem használt speciális jelzős szerkezetet, nem adott két-három mondatos jellemzést.
„Istenem, a Dumika…” – mondta, és a kezével valami olyan játékot lejtett, mint amikor egy karmester Mozartot vezényel.
Amikor 2002 nyarán egy római felkészülési tornán a streptochochus klasszikusan megtizedelte a válogatottat – vissza kellett lépni a második napon –, a gyakorlásokhoz szükséges létszám feltöltése érdekében Kemény Dénes az olimpiai bajnokcsapathoz nem juniorválogatottakat hívott, hanem a 15 éves Varga Dénest. Aki a még zajló ifibajnoki rájátszás közepén két klubedzés között végignyomta a felnőttek tréningjét – és egy pillanatra sem lógott ki a nagyok közül.
Kemény doktor jóval később elejtett egy félmondatot, ha a fiatalúr a következő időszakban nem csinál egy sor marhaságot, még az sem zárható ki, hogy már 17 évesen utazik az athéni játékokra. Dumi ugyanakkor épp azért olyan zseniális játékos, amilyen, mert egyébként gátlástalan. Kásás Tamáshoz mérték, akinek a felépítése jobb volt, a lábtempója sokkal jobb, a gömbérzéke szintén egyedi – ám halvér folyik az ereiben, és a halkategóriákból is az a fajta, amelyik a téli időszakban a tavak mélyén az iszapba fúródva várja a tavasz első langyosabb hullámait.
Ismét csak: Dumi más. Anno a korosztályos bajnokságon bevert egyet az egyik ellenfelének, majd kissé hetykén kérkedett vele a sportlap hasábjain – ugyanakkor a vetélytárs foga lyukat ütött az öklén, amit mérsékelten sikertelenül láttak el a helyszínen, és nagyjából fél napon múlt, hogy az ebből induló vérmérgezés miatt ne kelljen amputálni a kézfejét. A nyakcsigolyatöréssel végződő nyári autós kalandot most ne fejtsük ki bővebben, ott centiken múlt, hogy nem bénult meg örökre, viszont abban a néhány hónapban, amit egy speciális nyakmerevítőben töltött (az a „horngyulás”, töviskoronás fajta) ülve aludva, kellő mértékben változott az életszemlélete ahhoz, hogy attól fogva leginkább a tehetségét kamatoztassa, a vadabb énjét pedig kordában tartsa, s csak annyit engedjen belőle érvényesülni, aminek hála visszavonhatatlanul a világ legjobb vízilabdázójává vált.
Mert az. Igazából minden nagyobb tornán őt kellene az MVP-nek választani, de azt ugye általában a győztes együttesből jelölik, és mivel az utóbbi időben nem feltétlenül nyeri halomra magát a válogatott, ezért relatíve ritkábban tűnik fel a tornák végén e különdíj átvétele céljából. Meg persze ő is ember, és néha akadnak olyan, vízilabdán kívüli dolgok, amelyek teljes mértékben velejárói a nagybetűs életnek, és lehet bármilyen profi valaki, akkor is nyomot hagy a játékán. Hiszen a legnagyszerűbb sportolóknak is akadnak gyengébb periódusaik, amikor viszont elemükben vannak, akkor…
Mint 2019 tavaszán volt Varga Dénes – és ilyenkor az van, hogy nyer a válogatott, mint Zágrábban, az Európa-kupa fináléjában, meg fennállása első Bajnokok Ligája-győzelmét aratja a Ferencváros úgy, hogy 19 év után első ízben indul a sorozatban, és ehhez képest egyből a tetőn köt ki, plusz tarol minden sorozatban, amelyben elindul (európai és hazai Szuperkupa, Magyar Kupa, bajnoki címvédés). Dumi persze MVP lett Zágrábban is, a hannoveri BL nyolcas döntőben is, gondolkodniuk sem kellett a döntéshozóknak.
Az egészben az a legnagyszerűbb, ahogy vele emelkedik mindenki, aki körülötte játszik. Merthogy immár csapatkapitány, minden korábbinál erősebb a kisugárzása, hiszen a zsenialitás rutinnal ötvöződött, úgyhogy igazi vezér.

Ebből az évből nyilván a BL-győzelem az abszolút csúcspont, elvégre a korábbi esztendők három győztesén át vezetett az út az oromzatra: a fradisták a negyeddöntőben megcsinálták azt, amit fél évtizede senki, legyőzték a nyolc közül addig mindig továbbjutó, 2016-ban bajnok horvát Jug Dubrovnikot. Majd jött az elődöntő, amelyben a 2014-es aranyérmes Barceloneta dominált, a negyedik negyed elején látszólag simán vitte a meccset (7–5 oda), hanem akkor beindult a Varga-mágia, három gól, 4–0-s zöld roham, a katalánok még fél órával a meccs után is üveges szemekkel ültek a medenceparton, és sehogy sem bírták felfogni, mi történt velük. Másnap aztán a címvédő Olympiakosz ellen meg gyakorlatilag végig parádézott a csapat, s bár a vége érdemtelenül melegre sikerült, az ötméterespárbajt szokás szerint behúzták a zöldek (ebben az idényben háromból háromszor nyertek aranyról döntő rulettet). Ezúttal Dumi nélkül, mert őt ótvar módon kipontozták a bírók kábé a meccs felénél, amiért dührohamot kapott a parton, némi joggal.
Itt nyissunk is egy zárójelet, hiszen az sem vert kis hullámokat, hogy nem sokkal korábban, az alapszakasz utolsó körében orrba verte fiatalabb riválisát az OSC elleni meccsen, amelyen az alapszakasz-elsőség volt a tét. Tévés mérkőzésen, víz fölött, amikor már rég eldőlt minden.
Másnap elnézést kért nyilvánosan, kapott eltiltást satöbbi, bár igazán senki sem értette, hogy egy ilyen géniusz miért és hogy példakép, meg egyáltalán…
Hannoverben, egy nappal a BL-végjáték rajtja előtt beszélgettünk egy keveset. Elmondta az egész aznapját. És hogy ne nézzem már olyan madárnak, hogy nyolc kamera társaságában úgy gondolja, hátha nem látja senki. Akkor és ott ez nem érdekelte. Az egész nap előtörténete a parti közbeni történésekkel összeszorozva eredményezte azt, amit. Én azonnal megértettem. Nem hatalmazott fel, hogy megosszam a mondandóját – de hadd utaljak vissza a bevezető egyik mondatára: hogy a Jóisten megteremtette a vízilabdázóknak Varga Dénest.
Varga Dénes ugyanakkor időnként felteszi a kérdést: miért teremtette vízilabdázónak a Jóisten.
Ebbe sem gabalyodnék bele túlzottan, mert nagyon kell ismerni ezt a fantasztikus játékost emberként is. A gondolatvilágát, az ő speciális hullámhosszát. Amely sokszor rezegtet olyan témákat, amelyekről nem illik beszélni, hiszen a vízilabda a miénk, és az összes nyomorával együtt mégiscsak évszázadnyi tradíció miatt illik rá felnézni, s áhítattal figyelni történéseit.
Varga Dénest ugyanakkor időnként igenis nyomasztja az a bizonyos összes nyomor. Jó, használjunk szebb kifejezést: nehezen viseli, hogy a modern kori sportpiacon érezhetően van egy felső határ, amelynél feljebb nem emelkedhet a sportág. Továbbá azt, hogy ennek ráadásul a közelében sem jár a vízilabda, mert van épp elég kretén a környékén, ráadásul fontos pozíciókban, akik negyedannyit sem tesznek a lehetőségek kimaxolása érdekében, mint lehetne.

Persze nem arról van szó, hogyha Dumi a vízilabda Messije, miért nem kereshet legalább feleannyit, mint az isteni Leo. Vagy hogy miért nem lehet olyan világszerte ismert márka. Ez nem pénz, nem népszerűség, hanem úgy az egész. Hogy jó lenne hetente tízezrek (öt, három, kettő…) előtt játszani, vérprofin megkreált körülmények között, hogy az egésznek utánozhatatlan vibrálása legyen, mint…
Mint Mozart zenéjének, Michelangelo alkotásainak… Messi finom passzainak, alányeséseinek.
Nem, Dumi mindezek ellenére sem megkeseredett ember, sőt. Két, amúgy rendkívül rosszcsont gyermek édesapjaként, Európa legjobb klubcsapatának kapitányaként továbbra is dolgozik benne a sport és a sportága iránti alázat, és ha csak százak előtt is, megleli a játék semmihez sem fogható örömét újra és újra, és jönnek a varázslatok, egyéni betörések, senki máshoz nem fogható passzok és lövések formájában.
Élvezzük, amíg még lehet – tényleg csak ezt tudom ajánlani mindenkinek, meleg szívvel, őszintén.

P. S. A tavaszi csodák után nagyon vártuk, hogy a hadak élén lovagolva újra valami nagyot érjen el a válogatottal a kvangdzsui világbajnokságon. Ám ezúttal az égiek másképp akarták: a dél-afrikaiak elleni, tökéletesen érdektelen nyitó meccsen egy tökéletesen ártalmatlan szituációban eltört az ujja, úgyhogy innentől kezdve egyértelmű volt: esélyeink jelentősen csökkentek, hiszen rá aligha számíthattunk a folytatásban. A nagyságát bizonyítja, hogy amikor nagyon meleg volt a helyzet, mégis beszállt, és törött ujjal olyan gólt lőtt az ausztráloknak a negyeddöntő egyik legfeszültebb periódusában, amilyenre ép kézzel sem képesek sokan. Ez az egy villanás jutott erre a nyárra, sajnos, mert azért a sportágnak vannak törvényszerűségei, így maradt a negyedik hely, és sosem fogjuk megtudni, ha ő százszázalékos, meddig jutott volna a magyar csapat. Abban persze bízhatunk, hogy Tokióban ez még kiderülhet. 

Csurka Gergely



HUN-NED 12-7 női Világliga, Szentes - 2020.02.25. (Fotók: Derencsényi István)
Téli Kupa 2020, 2020.02.21. (Fotók: Roszik Ágnes Anetta)
Közreműködők, egyesületek
Bizottságok